Születési név:Adam Stamford
Egyéb név: Ad,Sziklatestű
Faj: Metahumán
Nem: Férfi
Születési hely, idő: 1970, Gotham City
Kor: 40
Magasság: 203 cm
Súly: 100kg
Hajszín: Sötétbarna
Bőrszín: fehér
Vércsoport: AB+
Egészségi állapot:Kissé idegbeteg, de egészséges
Család:
Apa: II. George Stamford, háborúban elesett
Anya: Maria Celtis, betegségben elhunyt
Testvérek:
Bryan Stamford,báty, háborúban hősi halált halt
Daisy Stamford, kishúg, 31 éves.
Foglalkozás: Civilként: fegyverboltban dolgozik. Máskor: igazságosztó
Oldal: Jó
Előtörténet:
I. Adatok:
1970-ben születtem, Gotham city egyik romos városrészében. Apám egy katona volt, anyám munkanélküli, mivel egy balesetben elvesztette bal karját. Volt egy fivérem, Bryan, aki két évvel idősebb volt nálam, valamint nyolc évvel fiatalabb húgom, Daisy. Nagyon szegényen éltünk, általában naponta csak egyszer ehettünk, de volt olyan, hogy egyszer se. Apámat csak ritkán láthattam, mivel éppen háború volt az akkori időkben. Aztán a tizennegyedik születésnapomon egy magas és izmos férfi csöngetett be a házunkba. Terepszínű ruháján hatalmas vérfoltok. Nem hallottam a beszélgetést, de láttam, amint anyám sírni kezd és a férfi karjaiba borul. Aztán amikor a katona elment próbált mosolyt csalni az arcára, nyilván nem akarta elrontani a születésnapomat. Másnap azonban közölte velem a hírt: apám halott...
II. A gyász következményei:
Nagyon magam alatt voltam, rengeteget sirattam az édesapámat, és volt, hogy egész nap ki sem keltem az ágyamból. Két hétig tartott ez a gyász, azután hirtelen minden más lett: korán felkeltem, kimentem az utcára, és volt, hogy csak három nap múlva mentem haza. Anyám ugyan nem tudta, de pár barátommal voltam, és piáztunk és cigiztünk. A jegyeim rosszabbodtak, a régi barátaim sorra megutáltak, és az iskolai kosárcsapatban sem láttak már szívesen. Ettől az állapotom csak még többet rosszabbodott. Nem gondoltam többé apámra, Anyám mindezek ellenére szeretett engem, bár én nem mutattam felé tiszteletet. A bátyám gyűlölt engem, még a kis Daisy sem szeretett volna beszélni velem.
Később lógtam a suliból, és felvételizni sem mentem be, ezért nem vettek fel sehova. Anyám próbálta elintézni, hogy legalább a Smallville-i gimibe vegyenek fel, de a helyzet reménytelen volt....akárcsak én....
III. Egy új korszak kezdete:
Több, mint másfél évig tartott ez az egész. Azután egyik napon Daisy odaült mellém a reggeliző asztalhoz. Még nagyon korán volt, úgy reggel öt óra. Egy dalt dúdolgatott magában. Szívtam egyet a számban lógó hosszú cigarettából, majd azt mondtam neki:
-Daisy, miért nem alszol?
De nem felelt.
-Menj vissza a szobába, és aludj még, légy szives!
A kislány még mindig egy helyben ült, és bámult előre. Gondoltam, hogy reménytelen a helyzet, ezért folytattam a dohányzást. Amint a cigit visszatettem a számba Daisy zokogni kezdett.
-Mi a gond? Csak nem fáj valamid?
Lassan a szívére bökött.
-Mi történt?
-Hiányzik apu!-hadarta
-Nekem is, hidd el!
-Nem! Neked nem hiányzik! Te nem szereted őt.
-Ne beszélj szamárságokat,Daisy! Tudod, hogy nagyon szerettem a papát!
-Ha szeretted volna, és még most is szeretnéd, akkor nem csinálnád ezeket. Apuci mindig azt mondta, hogy ezt nem szabad tenni. Ő nem akarta, hogy ilyen legyél. Ő hidd benned!
Nem válaszoltam. Lesütöttem a fejemet, és kicsit elfordultam, hogy ne lássa a szememből kifolyó apró könnycseppet.
Felállt a székéből, majd lassan odasétált felém.Ellegyezte az útba eső büdös nikotinfelhőt, és egy puszit nyomott az arcomra, majd visszament a szobánkba. Ez a hét éves kislány megtette azt, amire a pszichológusok nem voltak képesek: felnyitotta a szemem. Azután nem mentem ki soha éjszaka, egy korty alkoholt sem ittam, a cigiket pedig összemorzsolva a kukába hajítottam. Kibékültem a bátyámmal, és az anyámnak is segítettem a házimunkában. Nagyon sok munka árán meggyőztem a Gotham City Gimnáziumának igazgatóját, hogy had tanulhassak ott. Eleinte nem akart beleegyezni, de bizonyítottam neki... akárcsak önmagamnak.
IV. Én, mint metahumán:
Miután mindez megtörtént az életem hirtelen jobbra fordult. A régi barátaim ismét a haverjaim lettek, és szintén abba a középsuliba jelentkeztek, amibe én is. Tökéletes volt akkoriban az életem. Gyakran jártunk ki a barátaimmal éjszakánként, de nem volt szükségünk alkoholra sem drogokra, hogy jól szórakozzunk. Pont egy ilyen éjjelen változott meg az életem...
Január 21-e volt, erre tisztán emlékszem. Esős nap volt, és lehetett már vagy este tíz óra. Éppen a tanárokat figuráztuk ki, amikor a lányok kijelentették, hogy álmosak. Úgy döntöttünk, hogy elbúcsúzunk. Sajnos pont ellenkező irányba laktam mint a többiek, ezért egyedül kellett hazasétálnom. Az utcák üresek voltak, csak néhány csövest lehetett látni. Az egyikük elém állt, és durván ezt mondta:
-Hát te mit csinálsz itt? Nem megmondtam a múlt héten, hogy takarodj a környékről?!
Nekem nem volt ismerős a fazon, de ahogy észrevettem rajta részeg volt.
-Elintézem, hogy többé ne kerülj a szemem elé!-mondta, majd előkapott egy kést, és nekem ugrott.
Mivel nem tudtam verekedni behunytam a szemem és megpróbáltam elfutni, de a lábam nem engedelmeskedett. Hirtelen kinyitottam a szemem és arra lettem figyelmes, hogy a hajléktalan karját markolom, ő pedig üvölt a fájdalomtól. Olyan hangosan kiabált, hogy a többiek is kijöttek a sikátorokból, és nekem rontottak. Én gyorsan elhajítottam a részeg hajléktalant, aki hatalmasat csapódott a földön. Aztán jobbra fordítottam a fejem, és azt láttam , hogy egy férfi éppen egy horgot akar bevinni nekem. Nem volt időm elhajolni, ezért én is lendítettem a kezem, hogy előbb találjam el, mint ő engem. A kezünk hirtelen összecsapódott. A férfi vérző tenyerét szorítva rohant el. Aztán könnyű szerrel elintéztem újabb két támadót. Már éppen indulni akartam, amikor az egyikük hátulról fejbe vert valamivel...
Aztán arra ébredtem, hogy a kórházban fekszem. Anyám hangját hallottam:
-És mondja, nagyon súlyosak a sérülései?
- A csigolyáinak a nagy része eltört, a jobb karja és lába szintén, a bal lábán pedig apróbb zúzódások. A rendőrök azt mondták, hogy olyan kemény eszközökkel vertük, hogy csoda, hogy nem tört széjjel az egész teste. Hihetetlen, hogy ennyivel megúszta. Nézze csak! Felébredt! Hallasz engem? Látsz?
-Igen! Mi történt? - nyögtem ki a szavakat.
-Hát úgy néz ki megtámadtak. Egy hajléktalant félholtan találtak a földön, egy másiknak pedig az egész csuklója széttört. Volt, akinek majdnem leszakadt a karja. Téged pedig leütöttek és ólomcsővel ütöttek. Egy pisztolygolyó pedig a térdedbe fúródott. Ekkor érkeztek a rendőrök, és elfogták őket. Te pedig pár napon belül felépülsz. Sokan két év alatt nem épülnek fel, te pedig lassan meggyógyulsz. Nem tudja senki, mi lehet.
Ez számomra is érdekes volt...
Három nap múlva hazaengedtek. Otthon Bryan nagyon örült nekem. Azt mondta, hogy beszélni akar velem. Amikor bementem a közös szobánkba ő egy kalapácsot tartott a kezébe.
Leültem mellé, majd így szólt:
-Csodálatos, nem, hogy ilyen hamar helyrejöttek a csontjaid, igaz?
-Bizony, testvér! De mit akartál?
-Fogd ezt a kalapácsot, és üss rá a kezemre!- mondta, majd felém nyújtotta a kalapácsot.
-Hülye vagy?
-Érdekel mi történt veled? Akkor üss!
-Ha szét kell zúznom a kezedet azért, hogy megtudjam miért gyógyultam meg hát nem érdekel!
-Hát legyen.
Miután ezt elmondta fogta a kalapácsot és rávert egyet az asztalon pihenő karjára. Nem hallottam semmit, és ez elég furcsa volt. Felkeltem, és összevont szemöldökkel rá néztem:
-Talán orvoshoz kéne fordulnod! Nagyon fáj?
-Cseppet sem te szerencsétlen! Meg sem éreztem!- szólt, majd felemelte a kezét , és megmozgatta az ujjait.
-Hogy lehet.....
-A fater... a fater szerette a munkáját. Élvezte, hogy segíthet az országon. Úgy döntött, hogy belép egy programba, ahol a csontjait acél keménnyé, a bőrét kristályszerűvé teszik. Ő volt az egyetlen, aki ezt elvállalta. Project #1 lett ezután a neve a seregben. Aztán amikor már elkezdték zaklatni, és klónozni akarták úgy döntött, hogy nem fogja megengedni mindezt. Kínában volt dolguk akkoriban. A vezető elesett, és nem volt, aki bejutassa őket az ellenség erődítményébe. Apu azt mondta, hogy mindenki maradjon mögötte és nem lesz gond. Pár golyót még elbírt, de aztán hirtelen összeomlott. De mindenki azt híreszteli, hogy egyszerűen meghalt. Pedig a fater hős volt! Úgy néz ki, hogy mi örököltük ezt a képességet! Ez egy adottság, tesó!
-Kérem a kalapácsot!- mondtam zaklatottan
Mosollyal az arcán odanyújtotta nekem, én pedig tiszta erőmből a kezemre csaptam, de nem éreztem semmit.
-Most azt hiszem alszom! Sok volt ez nekem!
-Persze, Adam! Aludj csak!
Lefeküdtem, de elaludni nem bírtam. Nem dobott fel annyira a képességem, mind Bryan-t.
V. Középiskola:
Rengeteg tanulás árán behoztam az egyéves lemaradást és sikerült beilleszkednem a többiekhez. Eleinte én voltam a reménytelen eset, az ellenpélda, akire senki sem figyelt, de aztán végül elfogadtak annak, aki vagyok.
Negyedik évemben nem tudtam, hogy hova menjek tovább. Szóba került a sportolói karrier is, de ahhoz túl sokat mulasztottam. Gondoltam arra is, hogy vegyész legyek, ám ez az ötlet hamar megbukott. Az év vége felé még mindig nem döntöttem.Szomorúan ültem az ágyam szélén és azon tűnődtem, hogy mi lesz, ha semmire nem leszek jó. Hirtelen kinyílt a szobaajtóm és az akkor már tíz éves Daisy lépett be rajta. Egy képet tartott a kezében, amelynek a kerete töredezett volt. Leült mellém:
-Ezt még te törted össze, amikor apu meghalt, és a " másik Adam " lettél.-akkoriban sokszor használta ezt a kifejezést.
Ránéztem: az édesapám volt a képen. Daisy kiment a szobából, én pedig a könnyeimet törölgettem a repedezett üvegen. Most gondoltam először apára az utóbbi egy évben. Aztán bejött Bryan, és leült mellém.
-Apu. Jó kép. Egyenruhában. Szerette volna, ha a nyomdokaiba lépünk. Azt szerette volna, ha mi is segítünk az embereken. Be kellene vonulnunk a seregbe. Megnyerhetnénk minden harcot. Puszta kézzel is végezetnénk az egész ellenséggel. Mit mondasz hát?
-Készen áll a harcra, Stamford tiszt?- nyújtottam felé a kezemet, közben a másikkal letöröltem a könnyeimet.
-Készen állok, Stamford tiszt!
VI/1. A katonaság: Besorozás.
Tizennyolc éves voltam (Bryan pedig 21) amikor bevonultunk a seregbe. Eleinte nem voltak velünk túl kedvesek, de aztán, amikor meglátták mennyire tehetségesek vagyunk megbékéltek. Egyre többen kezdtek tisztelni minket. Nemsokára túl voltunk az első csatánkon is. Hatalmas tapsal fogadtak minket.
VI/2. A katonaság: Anyu halála
Meglepett minket, hogy a sok dicséret ellenére nem léptettek minket elő. Majdhogynem két éve szolgáltunk már. Mint minden hónap végén, márciusban is megkaptuk a leveleinket. Sosem kaptunk túl sok levelet, de anyura mindig számítottunk. Leírta az otthoni újdonságokat, Daisy tanulmányi eredményeit és küldött egy kevés kaját is. Ebben a hónapban azonban nagyon sok levelet kaptunk. Körülbelül Tíz vagy tizenöt fehér lap tornyosult előttünk. Ott volt Daisy levele is, de azt akartuk utoljára hagyni. Először természetesen anyáét kerestük, de nem találtuk sehol.
-Lehet, hogy az alján van, nézzük mit írt Claire Brocket, a szomszédunk.- mondta Bryan, majd odanyújtotta a levelet.-Felolvasnád?
Megfogtam a levelet és hangosan olvasni kezdtem:
Kedves Bryan és Adam!
Részvétem az édesanyátokért! A rák egy kegyetlen dolog,nem tudunk ellene mit tenni. Az édesanyátok teste küzdött az átok ellen, ám Isten azt akarta, hogy a mennyben folytassa az életét. Igazán sajnálom! Ha bármi kell szóljatok!
Claire Brocket.
Elcsuklott a hangom. Nem akartam elhinni, hogy az anyám meghalt. Arra gondoltam, hogy Daisyvel mi lehet most. Bryan már nem volt a szobába. Kirohant és kint az udvaron üvöltözött. Tudtam, hogy most nem kellene zavarnom, ezért elolvastam Daisy levelét:
Drága Adam és Bryan!
Anyu halála nagyon megrázott engem. Ne féljetek, egyben vagyok és ideinglenesen az intézetben lakom. Kérlek amint kimenőt kaptok gyertek haza!
Puszi: Daisy
Pár perc után elaludtam. Azt kívántam, bárcsak ne kelnék fel.
VI/3 : A katonaság: A bunyó:
Nem sokat aludtam: max 10-20 percet. Bryan kint volt az udvaron, a zuhogó esőben és az ott található boksz zsákot ütögette. Mindenki őt nézte. Úgy döntöttem, kimegyek és leállítom, mert ismertem, tudtam mikre képes ilyenkor.
Kifutottam és megragadtam a vállát.
-Fejezd be! Anyu meghalt, ezen nem változtathatsz!
-Nincs közöd hozzá, hogy mit teszek! Vedd le rólam a kezed!
-Gyere! Bent megbeszéljük. Tudom mit érzel!
-Dehogy tudod!-kiáltotta, majd egy ütéssel a földre küldött
Nem voltam hozzászokva a fájdalomhoz, de Bryan hatalmas ütése égette az arcomat.Felkeltem és felemeltem a két kezemet:
-Nem akarlak bántani! Kérlek higgadj le!-mondtam, majd a kezemet nyújtottam feléje.
Ő elütötte és gyomron vágott. A körülöttünk állók nagyon élvezték a rögtönzött szappanoperát.
Felkeltem és pofán vágtam a bátyámat, majd elkaptam a nyakát, mögé álltam, a két kezemmel körbefogtam a nyakát:
-Nem foglak bántani! Képtelen vagyok rá! Nyugodj meg, és menj be a szobánkba.
Elengedtem. Ő a vállamra borult és zokogni kezdett... még sosem láttam őt sírni:
-Annyira sajnálom, Adam! Annyira sajnálom!
-Semmi gond! Gyere, menjünk a szobánkba! Aludnunk kell!
-Jó!
-Daisy üdvözöl.
-Mi történt vele most?
-Semmi különös. Az intézetbe szállították, és jól van. Azt kéri ne aggódjunk.
A szobában Bryan még párszor bocsánatot kért, próbált kiengesztelni, majd hirtelen a horkolása rázta fel az apró szobácskát. Lassan engem is elnyomott az álom.
VI/3. A katonaság: Egy igazi hős
Már-már veteránoknak számítottunk a hadseregben. A rossz hír óta eléggé bedurvultunk és önfejűekké váltunk, de sosem hagytuk cserben társainkat. Ugyan az őrnagy nem kedvelt minket még neki is el kellett ismernie, hogy kőkemény harcosok vagyunk. Ezt nyíltan ki is mondta egy Hong-kongi ütközet után, ahol a bátyámmal késsel öltünk meg 40 embert. A társaink kezdtek irigykedni, mi pedig fel voltunk háborodva azon, hogy még nem léptettek elő.Huszonhét éves voltam amikor az őrmester bejött, és közölte ismét kínába utazunk. Felhúztuk az övünket, hátunkra kaptuk a fegyvereinket, és zsebre dugtuk a késeinket aztán indulásra készen álltunk. Éjszakára egy hotelban szálltunk meg. Korán elaludtunk, mivel úgy tervezték, hogy reggel tízkor támadunk. Ez így is történt...
Bryan kelt föl előbb, és ő ébresztett engem is. Felöltöztünk, és a többiekkel ellntétben mosollyal az arcunkon indultunk a csatamezőre. A harc hamar eldurvult, emberek százai haltak meg minden percben. Mi egy fa mögött bújtunk meg és onnan lövöldöztünk, de mind a ketten láttuk, hogy reménytelen a helyzet: mindannyian meghalunk. Amikor Bryan töltényei elfogytak ijedten az mondta:
-Emlékszel arra, amit apuról meséltem? Hogy feláldozta magát?
-Mit tervezel?
-Telepakolom magam gránátokkal és odamegyek hozzájuk. A legtöbben meghalnak. Próbálj meg fedezni!
-NEM! Felejtsd el! Nem érdekel mennyi golyót bírsz el, golyóálló vagy halhatatlan nem vagy.
-Megmentem az embereinket!
-Veled megyek!
-Lehetetlen!
-Megállítani nem tudsz!
Gondolkodott egy percet, majd így szólt:
-Ne maradj le!
-Rendben!
Két perc alatt tele voltunk gránátokkal. Én felhúztam egy páncélmellényt, aminek a zsebeit telenyomtam a robbanó tárgyakkal.
-Hát akkor itt véget ér a kalandunk! Jó volt veled, testvér!
A karját nyújtotta.
-Örülök, hogy a fivérem vagy!
Kifutottunk a tisztás szélére, majd teljes sebességgel az ellenség rögtönzött föld-erődítményéhez rohantunk. Mielőtt megláttak volna bennünket Letéptük a biztosítót a gránátokról, és még gyorsabban futottunk. Már ugrani akartunk az ellenségek felé, amikor Bryan hátrafordult, és hihetetlen erővel letépte rólam a mellényemet és elhajította:
-Fuss!-kiáltotta, majd beugrott a fegyveresek közé. Hatalmas robbanás rázta meg a földet, majd holtestek repültek a levegőbe. Az ellenségekből csak pár maradt, azokat gyorsan elintéztük. A harc végén mindenki levette a sapkáját, és tíz percig némán emlékeztünk a nap hősére... az emberre, aki az apja nyomdokaiba lépett. Egy igazi hősre, aki a bátyám volt. És megmentette az életünket...
VII. Hazatérés- Egy új élet:
Ezután már nem akartam a seregben maradni. Haza akartam térni, hogy éljem tovább az életem. Egy csendes helyre akartam költözni, ahol gond nélkül élhetek.
Amikor a repülőm leszállt az ablakból láttam a "kis" Daisyt. Nagyon szép nő lett belőle. Huszonkét éves volt, és gyönyörű szőke riporterként vált ismerté. Már hallott a hírekről, de az évek során megedződött, és jól tűrte a fivérem halálát.... Nem úgy én... Én nem akartam tenni semmit, egy jobb világért. Csak annyit szerettem volna, hogy boldogan élhessek, és egy napon meghaljak. Daisy egy nagyon pici lakásban élt. Felajánlottam neki, hogy lakjon velem egy újonnan vett házban. Beleegyezett. Egy fegyverboltban kaptam állást. Nem akartam többé fegyvert látni, de ez volt az egyetlen, amihez értettem. Soha többé nem kértem a világ rossz oldalából. Sokszor hallottam a sikátorokban nőket és gyerekeket sikoltozni. Nem tettem ellene semmit. Azt gondoltam, hogy én eleget tettem a világért, és a világ nem viszonozta semmivel. Elengedtem a fülem mellett a szörnyű gyilkossági híreket, és azt is, hogy Gothamben elszaporodott a bűnözés. Mígnem egyik éjjel Daisy húsz percet késett. Az ablakból lestem, hogy mikor ér haza. Aztán megláttam a sötétben. De nem volt egyedül. Mögötte egy magas férfi volt, késsel a kezében. Azonnal rohantam az ajtóhoz, és az utcán Daisy elé siettem.
-Kérlek segíts, Adam!
-Menj a házba, és ne nézz vissza!-mondtam ingerülten.
-Hova sietsz kislány? Nincs kedved szórakozni?- mondta a férfi
-Nekem viszont van te mocsok! Gyere ha mersz!
-A késem kedveli a hozzád hasonló idiótákat, melák!- kiáltotta, majd felém rohant. A kése megkarcolta a bőrömet, de nem véreztem. Kicsavartam a kezéből a kést, és a lábába döftem, majd akkorát rúgtam bele, hogy elájult. Hívtam a rendőrséget, és besiettem a házba. Elmagyaráztam Daisynek a képességemet. Nem hitte el, hogy a késtől nem véreztem. Azt mondta, hogy Gothamnek szüksége van rám. Azóta vadászok mindenre és mindenkire, aki a világot tönkre akarja tenni. Én vagyok, a Szikla!
Jellem: Alapjában egész nyugodt, megfontoltan cselekszik, nehézfelidegesíteni, de ha valakinek sikerül, elszabadul a pokol. Bróbál segíteni másokon, és nem szórja a pénzt idétlen dolgokra. Jelenleg a legfontosabb számára Daisy, a húga, aki sokszor segített neki. Aki bántani merészelni biztos halott.
Szakképzettség:
Alap katonai kiképzés: lőfegyverek és kés.
Közelharci kiképzés
Fegyverek szerelése, szétszedése, javítása tisztítása.
Judo és Karate.
Képesség: Az átlagnál kétszer vastagabb és keményebb bőr, acél kemény csontok, amik gyorsan gyógyulnak.Az erei gyémánt kemények, szóval szinte lehetetlen, hogy vérezzen. Két tonnányi erőhatást még lazán elvisel, de ez felett már komoly fájdalmai lesznek (nem csak fizikai fájdalmak). A betegségek nagy részére immúnis, mivel nem tudnak a vérébe jutni. A gyengébb kaliberű lőfegyverek töltényei visszapattannak a bőréről.
Gyenge pont:
A tűz: Ha tűz éri Adam bőrét nagy mértékben lelassul és fájdalmai lesznek. A meleg nem árt neki.
Felszerelés:
Sziklaként:
Egy fekete kabát, egy barna kalap és egy bowie-kés (1 kredit)
Az előtörténetben használt "csöves" kifejezést csak azért használtam, mert nem akartam szóismétlést
A gyakran előforduló szóközhibák és elírások a bllientyűm hibája, igyekszem beszerezni egy újat.
Tárgy: Adam Stamford 
Szer. Aug. 04, 2010 9:30 pm
