Michelle Sinistresang

Születési név: Michelle Sinistresang
Egyéb név: Árnylány (ha éppen használja az erejét.)
Faj: Metahumán
Nem: Nő
Születési hely, idő: New Orleans; 1992 július. 22.
Kor: 18
Magasság: 180 cm
Súly: 69 kg
Hajszín: Szőke/Fekete
Bőrszín: Fehér
Vércsoport: AB, Rh-
Egészségi állapot: Egészséges, többnyire.
Család:
Apa: Jean-Paul Sinistresang
Anya: Jeanne d'Mecantin
Testvérek: Nincsenek
Foglalkozás: Képregény rajzoló/Festő/Kezdő író
Oldal: Semleges, néha a rossz felé hajló.

Előtörténet:
1992-ben születtem, hogy pontosan hol, arról fogalmam sincsen. Mindössze annyit tudok, amennyit a szüleim rám hagytak egyetlen búcsúlevélben, amit mellékelve csatoltak a bölcsőmhöz, amikor leraktak a New Orleans-i árvaház küszöbén. Ott nőttem föl, a többi gyermek kegyetlenségének kitéve, rongyossá olvasva azt az átkozott levelet, ami alig néhány momentumot mesélt el a szüleimről és magamról. Volt nevem, de valódi személyazonosság nem tartozott hozzá. Ahogy az árva gyerekek mindig, úgy én is meg akartam találni a szüleim és békés boldogságban, csodálatos idilli hangulatban élni velük örökkön örökké. Természetesen tündérmesék nincsenek. Jól tanultam, a tanáraim kedveltek, mert könnyedén megértettem a bonyolultabb dolgokat is, soha nem csináltam bajt, inkább a háttérből figyeltem mindent, mint néma őrszeme az árvaháznak. A gyerekek néha belém kötöttek, de amikor látták, hogy engem nem érdekelnek a csúfolódásaik, akkor egy idő után abbahagyták. Átlagos, kissé nagydarab, barna hajú és szemű szemüveges kislányként növögettem föl és a könyvek voltak a legjobb barátaim. Mivel könnyedén megtanultam bármit, rengeteg időm maradt olvasásra, amit a könyvtár papírszagú termeiben töltöttem el. Tizenöt voltam, amikor nekikezdtem az írogatásnak, hogy másik világokba repítsem magam, hogy olyan helyeket találjak ki, ahol én vagyok az úr és minden úgy történik, ahogyan én akarom. A rajzolás már jóval hamarabb a szenvedélyem lett, de ekkor még jobban elkezdett fejlődni. A rajztanárom elküldött egy idősebb festőhöz, hogy foglalkozzon velem én pedig élveztem a rajzórákat, a rövid szabadulásokat az árvaház börtönéből. A festészet és írás szövevényes álomvilágában tökéletesen jól éreztem magam, megvolt minden, amire vágytam, ami boldoggá tett. Azonban egyszer néhány idősebb fiú, akiknek nagyon nagy volt a hírneve és fogadást kötöttek, csúnyán elvertek engem, csak mert valakik ezt kötötték ki. Akkor kezdtem el a harcművészetekkel foglalkozni, persze csak olyan szinten, amennyit ki lehetett hozni abból a szegényes keresetből, amit a vasárnapi szabadnapunkon a Kínai étteremben kerestem. Nem lettem nagy harcművész, de megtanultam az alapokat és a nagyképű gyerekek többé nem tudtak elverni, legalábbis ha csak kevesen támadtak. Újabb két év telt el, amíg a sport is bekúszott az életembe, belefonódva a rajzok és könyvek örvénylésébe.

Azonban a tizenhetedik születésnapomon meglátogatott az apám. Igen, az a szemét pasi, aki tizenhét évig hagyott sínylődni és annyit sem törődött velem, mint a cipőjére tapadt sárral. Emlékeszem arra az éjszakára, úgy él bennem, mint egy lidércnyomásos álom, amit hiába akarsz, képtelen vagy elfelejteni. Valami megnevezhetetlen rossz érzésre riadtam, egy elillanó rémálom utolsó képére. Rosszul éreztem magam, így kitámolyogtam a fürdőszobába, hogy igyak egy korty vizet. A neonizzók betegesen sápadt fénye, egészen kékessé varázsolta az amúgy is igen fehér bőröm. Egy nagy marék vízzel lefröcsköltem az arcom, azonban amikor a tükörbe néztem, nem voltam egyedül. A hátam mögött egy szőke, égkék szemű, lehengerlően jóképű, maximum huszonöt évesnek tűnő férfi állt, gunyoros mosollyal az ajkán.
- Ki vagy te? - kérdeztem remegő hangon. Nem volt ismerős, biztos voltam benne, hogy még életemben nem láttam, de mégis mintha örökké ezzel az arccal a szemeim előtt ébrednék reggelente.
- No de Michelle! Rég találkoztunk, de azért felismerhetnél. Jean-Paul vagyok, az apád. - Az állítás annyira nevetségesnek tűnt, hogy feloldódott bennem a félelem és kimondottan jót nevettem rajta. Emlékszem a hitetlenkedésemre, amikor megláttam a kettőnk tükörképét egymás mellett.
- Mi olyan vicces kedvesem? - kérdezte árnyalatnyi bosszúsággal.
- Az, hogyha te vagy az apám, akkor kimondottan rusnya lehet az anyám. - közöltem pimaszul, és majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor egy csengő nevetés válaszolt rá.
- Most megsértődtem kedveském, igazán megsértődtem. - A sarokban egy fiatal nő ült, szintén kék bociszemekkel és platinaszőke, mégis egészen természetesnek ható hajjal.
- Hagyd Jeanne, még nem ébredt föl. - legyintett az „apám”.
- Pedig eljött az ideje, lassan szükségünk lesz rá! Mire vársz még? - Az „anyám” ingerülten fölpattant, kecses alakja körül mintha vibrált volna a sötétség. Az „apám” felsóhajtott, majd elkezdett felém sétálni. Olyan volt, mintha lassítva látnám az egészet, mozdulni nem tudtam, mintha megbűvöltek volna a kék szemek, amik egyre közeledve elmélyültek és lilás ametiszt tűzzel ragyogtak rám. Egészen finom illat áradt belőle, ami körbeölelt és amikor megcsókolta a homlokom, mintha ezer volt feszültség cikázott volna át a testemen. Azt hiszem elájultam, ugyanis olyan sötétség még soha nem vett körbe, mint akkor....

Amikor felébredtem minden olyan furcsának tűnt, a csöpögő csap zavarta a fülemet és borzasztó tompán láttam, pedig a szemüveg ott pihent az orromon. Ahogy levettem a látássegítő eszközt kiélesedett a kép és jobban láttam, mint régen szemüvegbe. A következő megrázkódtatás akkor ért, amikor fölálltam és szembesültem a tükörképemmel. Már elhittem, hogy az előbbi valakik a szüleim voltak. Középhosszú barna hajam megnőtt, egészen hosszú lett és olyan platina ragyogású, mint az anyámnak. Barna szemeim pedig áttetsző, metsző kéken néztek vissza rám a tükörből. Emellett pár centivel alacsonyabb lettem és jóval kecsesebb. Borzasztóan megrémültem és az igazgatóhoz rohantam. Az idős férfi dühöngött, amiért ilyen későn felkeltettem, aztán pedig nem akart hinni nekem, habár más magyarázatot sem talált a dologra. Az új külső csak bajt okozott. Eddig viszonylag láthatatlan voltam, de most a sátorszerűen nagy régi ruháimban megváltozott személyiséggel mindenki azonnal fölfigyelt rám, majd a teliholdkor ez csak fokozódott. Arra ébredtem, hogy bizsereg minden tagom, mintha elektromos áram járna át. Azt vettem észre, hogy ahol rám süt a holdfény, apró árnypamacsok szöknek elő a bőröm alól, mint fekete férgek. Sikítani akartam, de nem volt hangom. Aztán az egész olyan lett, mint egy pokoljárás. Démonok táncoltak körbe és angyalok siklottak el a szemem előtt. Az egész éjszaka olyan volt, mint egy valósággá vált rémálom. Ám amikor reggel fölkeltem, semmi nyoma nem maradt a tegnapi káosznak, minden rendben volt és épségben. Azonban elkezdtem hallani az árnyékokat, beszéltek hozzám, vagy rám ragadtak. Egyszer egy egész órán át menekültem, mialatt egy fa árnyéka követett. Pszichológushoz járattak, de amikor a férfit egyik este átdöfött szívvel találták meg, amit egy ismeretlen fegyver ejtett, befejeződtek a látogatásaim. Aztán eljött az apám és elmesélt pár dolgot arról, hogy ki is vagyok valójában. Elmondta, hogy képesek vagyunk manipulálni az árnyakat, jóval lassabban öregszünk, mint egy átlag ember, mert nem vagyunk azok, van valami furcsa génünk, ami most már bennem is felébredt. Párszor megpróbált magával vinni, hogy segítsek nekik a bulijaikban, de visszautasítottam. Amikor tizennyolc éves lettem, megszöktem, elmentem olyan messzire, ahová csak mertem. Ezzel megszabadultam a szüleimtől, de az árnyak suttogását és az egyre növő hatalmam képtelen vagyok elzárni, nagyobb nálam, én pedig képtelen vagyok megfékezni. Ha használom az erőt, a hajam fekete lesz, mintha egyik pillanatról a másikra átfordulna, az íriszem pedig lilára színeződik és ez az egyetlen fény az engem körbelengő árnyakban. Félek, hogy a sötét oldalam lesz az erősebb...

Jellem: Alapjában véve barátságos lány, aki jó tréfáival mindenkit meg tud nevettetni, azonban gyakran túlzásba viszi a viccelődést, ugyanis ezzel védekezik az ellen, hogy komolyan kelljen beszélnie. Gyakran magába húzódó, kissé antiszociális, főleg akkor, ha valaki megpróbál a lelke mélyére látni és kifürkészni a titkait. Azonban ha találna egy barátot ahhoz hűségesen ragaszkodna, mert eddig ilyennel még nem találkozott. Jellemző rá, hogy a fény és árnyék határvonalán harcol, küzd a sötétség ellen, de nehezen bírja.

Szakképzettség: Remekül rajzol és fest és írni is egészen jól tud már. A harcművészetekből is elsajátított már valamennyit, így az ereje nélkül sem védtelen egészen.

Képesség: Az árnyak uralma. Nagyon furcsa és összetett képesség. A használójának engedelmeskednek az árnyak, tőrt formálhat belőlük, vagy éppen köpenyként magára boríthatja őket, védekezve az ellenséges támadások ellen, vagy eltűnve a kíváncsi szemek elől. Ha belebújik az árnygubóba, még gyógyulása is gyorsabb. Pár perc alatt begyógyulnak a felületi sérülések, de egy majdnem halálos sebből is jó öt-hat óra alatt teljesen felépül, ha nem zavarják meg. Az árnyakból azonban alapból csak annyit tud használni, amennyi körbe veszi. Nappal a fák, vagy emberek árnyékát, azonban éjszaka szinte bármennyi árnyékot, de nappal a képesség szinte használhatatlan, ha nincs a közelében semmilyen árnyék. Az árnyakat maga körül annál tovább tudja, tartani, minél régebb óta használja a képességet. Egy kezdő nappal olyan tíz, éjszaka majdnem két-három óráig. Egy tapasztalt veterán nappal majd egy órát, este pedig akár egész éjszaka.
Aki már nagyon magas szinten használja ezt, azt mondják képes eggyé is válni az árnyakkal, de ezt már csak azok képesek megcsinálni, akik nagyon régen használják a képességet. Ilyenkor a használó árnnyá válik, sebezhetetlenné és be tud kúszni bármilyen apró résen.
Ellenben a képességnek az árnyoldala éppen annyi, mint a haszna. Az árnyak beszélnek hozzá, suttognak neki, amitől soha nem szabadulhat. Ez jó is lehet, de a többi árnyvérű is hallja az árnyak suttogását, így képesek megtalálni annak alapján. Ráadásul az arany csúnya sebeket okoz neki, allergiás rá, arra, amit a nap fémének neveznek. Az aranyon kívül a tűz is könnyen megégeti, csúnyábban, mint másokat, bár ezt ha árnyékba burkolózik, meg tudja gyógyítani magának, de ilyenkor gyakorlatilag vegetál a teste, tehát teljesen tehetetlen, a súlyosabb sérülések gyógyításához is ilyen transzba kerül. Ezek mellett minden teliholdas éjszakát lázálmok közt gyötrődve tölt el, amikor az elméje démonjaival küzd, pedig a teste mozdulatlanul alszik.

Hello az oldalon, a fórumon meg hasonlók!

Az előtörténetedet én elfogadom, és írass fel magadnak még +1 kreditet. A képességed nekem kicsit szerte ágazó, ezért majd annyit kérnék, hogy pontosabban írd majd le mit is tud a karakter, és jobban határozd meg a korlátait. (Milyen súlyos sebeket képes gyógyítani, mennyi idő alatt. A megformázott sötétségnek mik a határai, meddig képes fent tartani, stb.)

Rendben köszi. Kicsit kiegészítettem és pontosítottam, remélem így már jobb.

Tökéletes! Majd akkor egy adatlapot kérnék szépen még.