Születési név: Nicholas "Nick" Greene
Egyéb név: "Robaj"
Faj: Humán
Nem: Férfi
Születési hely, idő: Metropolis, 1982. január 17.
Kor: 28
Magasság: 172 cm
Súly: 79 kg
Hajszín: Barna
Bőrszín: Fehér
Vércsoport: A Rh -
Egészségi állapot: Régi sportsérülés miatt néha fájdalom a jobb vállban
Család: Apa: Ted Greene (matek-fizika szakos tanár)
Anya: Claudia Greene (titkárnő egy Metropolisi cégnél)
Foglalkozás: Kutató a WayneTech-nél
Oldal: Jó
Előtörténet:
1982. január 17.-én éve láttam meg a napvilágot Metropolisban, bár ha igazán precíz akarok lenni, akkor azt kellene mondanom, hogy valójában 18.-án láttam meg, ugyanis tíz órakor születtem, és a nap már lenyugodott akkora, de tudom, hogy ez csak egy szófordulat, szóval maradjunk a 17.-énél.
Átlagos gyerekkorom volt, mármint egész jó tanuló voltam, de mellette a sport se maradt ki az életemből, és nem voltam egy magába forduló zseni, még ha kevés barátom is volt, de értük a kezem is tűzbe tettem volna. A tanulás főleg a matematika köré épülő tárgyakból ment, nem is értettem, másnak hogy nem mehet, számomra minden olyan nyilvánvalónak tűnt. Sportból főleg a baseballt kedveltem, fő erősségem a dobás volt, a csavart labdáimat kevesen tudták jól elütni, de sajnos egyik meccsen keletkezett vállsérülés miatt a pontosságom sokat romlott, így lemondhattam a sportösztöndíjról, szüleim pedig nem tudták volna kifizetni egy jobb egyetem tandíját. Így hát nem maradt más választásom, mint jól tanulni, hátha megpályázhatok egy ösztöndíjat. A gimnázium utolsó két éve elég keményen telt, persze azért maradt egy cseppnyi szabadidőm másra is, egy kisebb házibuliban megismerkedtem Melisa-val, bár csak ritkán találkoztunk mégis elég jól alakult a kapcsolatunk, bár lehet, hogy épp ezért volt olyan tartós a kapcsolatunk. Visszatérve a sulira, tudtam, hogy nem könnyű ösztöndíjat nyerni egy jobb egyetemre, anélkül pedig egy vagyonba kerül az legolcsóbb hely is, a legtöbb esélyt a hadseregnél láttam, bár a vállam még mindig fájt néha, de ez csak elég ritkán jött elő, szóval a terveim között szerepelt érettségi után egyből jelentkezni a hadseregbe, pár év szolgálat, és fizetik a több évnyi képzést, nem hangzik annyira rosszul. Végül eljött a szalagavató napja, nagy buli, amit mindenki várt, nem véletlenül tényleg jó buli volt, de ez a nap számomra sajnos nem emiatt maradt emlékezetes. A Melisa-val épp hazafelé tartottunk, gyalog, hogy kicsit kiszellőztessük a fejünket, amikor két álarcos, késes fickó ugrott elénk. Bár nem voltam, sem gyáva, sem gyenge, de úgy voltam jobb a békesség, épp készültem átadni a pénztárcám, amikor Melisa a retiküljéből előrántott, egy önvédelmi pisztolyt, ami az apja nevén volt, de néha eljárt vele a lőtérre, már mutatta régebben is, de nem gondoltam volna, hogy magával szokta hordani. De úgy látszik, nem kellet volna elővennie, az egyik rabló egyből rávetette magát, és megpróbálta lefegyverezni, én ugrottam volna oda, hogy megvédjem de a másik útonálló rám vetette magát, és a combomba szúrta a kést. Egy erőteljes ütéssel állon vágtam, amire eléggé megtántorodott, de mielőtt még bármit is csinálhattam volna, egy lövés hallottam, mire ösztönösen odakaptam a fejem. Melissa feküdt a földön, a támadója épp kelt fel, úgy tűnt dulakodás közben véletlenül sütötte el a fegyvert. Ledermedve álltam, majd egy ütést éreztem a tarkómon, és elsötétült minden. A kórházban tértem csak magamhoz, a környékbeliek hívták a 911-et, mert hallották a lövést, engem súlyos vérveszteséggel szállítottak be. Egyéből Melissa hogyléte felől érdeklődtem, de megpróbáltak kitérni a válasz elől, szóval már éreztem, hogy valami súlyos történt, sajnos a kiékező mentősök őt már nem tudták megmenteni, a támadókat feltételezhetően azóta se kapták el. Szóval ekkor tettem le a katonai pályáról végleg, az elkövetkezendő pár hónapban úgyse lennék jó semmire, és elhatároztam, hogy nem fogok a kezembe fegyvert fogni, és mindent megteszek, hogy senki se járhasson úgy, mint én. Szóval sürgősen egy ösztöndíj után kellet néznem, már Metropolison kívül is keresgéltem, így akadtam rá a WayneTech egyik ösztöndíjára, ami a Gothami Egyetemen egy Elektrotechnikai Mérnök (igazából az egyetemek elég lazán működtek, olyan tárgyat vettél fel amilyet akartál, bár az ösztöndíjak felajánlói megszabhatták, hogy nekik milyen tudású emberre van szükségük) képzésre szólt, alapvetően azzal a feltétellel, hogy iskola elvégzése után egy ideig a WayneTecnél kell majd dolgoznom. A helyi kollégiumban laktam, a szüleimet csak havonta tudtam meglátogatni, de egyre inkább a tanulásba temetkeztem. Az egyetem elég jól ment, hála az eltökéltségemnek, egy a második évbe már az egyetemi laborban is dolgoztam, később pedig a WayneTechnél (hol máshol) végeztem a gyakorlatot. Bár elég jól feldolgozni az eseményeket azóta, még mindig nem ment ki a szalagavató estéje a fejemből, talán soha nem is fog, mindenesetre a szakdolgozatomat a „Nem-halálos fegyverek alkalmazása napjainkban” témakörből írtam, az utolsó évben eléggé belevettem magam a témába. A diploma megszerzése után a WayneTechez kerültem, mint kutató asszisztens, egy kisebb garzonba kötöztem, egy pár év után le is került a titulusom mellől az asszisztens jelző, ténylegesen kutatóként dolgoztam, főleg elektrotechnikával foglalkoztam, és persze bérleményem is nagyobbra cseréltem. Két évvel ezelőtt egy saját kutatást akartam indítani, a nem-halálos fegyverekkel kapcsolatban, igazából kaptam is rá támogatást, csak nem tudtam elég hamar kézzelfogható labor eredményeket produkálni, de úgy éreztem, hogy a nemsokára elkészülő prototípus éles körülmények között jó eredményeket fog produkálni. Egy infrahang alapú fegyver volt, amely csak összezavarja, és elszédíti az áldozatot, és hamis fájdalomérzetet generál. A prototípus csak jelentős csúszással készült el, mire bevethető lett volna elkaszálták a projektet. szerencsére a készüléket meg tudtam menteni, és így sikerült kipróbálnom egy elhagyott gyártelepen, egyelőre még csak magamon mertem, és a leggyengébb intenzitással, de a hatása így is megdöbbentő volt, a szédüléstől alig tudtam kikerülni a sugarából, még jó, hogy egy 5 perc után lemerült a benne lévő telep. Lehet, hogy nem ártana fejleszteni. És mostanában egyre jobban vonz az az ötlet, hogy másokon is kipróbáljam, persze csak veszélyben lévő emberek segítésére használnám, hiszen nekem is elkélt volna a segítség régebben, de nem nyilvánvaló helyzetekben úgy érzem, hogy nincs jogom nekem ítéletet hozni.
Jellem:
Alapvetően barátságos ember, de az elmúlt években az egyetem és munka eléggé lekötötte, így a szociális élete kicsit visszaesett. A munkában megfontolt, elemző személyiség, és ez egyre inkább átragad a mindennapjaira is. Egy kicsit szakbarbár, mármint abban az értelemben, hogy a szakterületében az egyik legjobb, de kevés dologhoz ért. És ha olyan dologgal találkozik, amihez nem ért, akkor jobban körüljárja, vagy legalábbis elgondolkozik, hogy mit kellene tennie.
Szakképzettség:
Elektrotechnikai Mérnök - MSc
Baseball - bár a sportsérülés miatt inkább elméleti tudás
Képesség:
Nincs.
Felszerelés:
Egy alkarra szerelhető akkumulátoros infrahangos akusztikus fegyver. Egyik opciója alacsony frekvenciájú - folyamatos - sugárzást gerjeszt (50 Hz alatt), amely a cél-személyben zavartságot, hányingerrel járó erős rosszullétet idéz elő. Másik változata "akusztikus lövedéket" lő a célpontra (hangimpulzust), amely nagy erejű, tompa ütésként ér célba, s harcképtelenné teszi az ellenfelet.
Tárgy: Nicholas Greene 
Szer. Nov. 24, 2010 8:49 pm
