Munkásszálló

A külvárosban található munkásszálló, amik igen siralmas állapotban omladozik mára.

Szerencsére hamarabb végeztem a mai melóval, már látom is a szemeim előtt a jól megérdemelt pár órai pihenést. Este úgyis megint magamra öltöm a hacukát, és járom a várost, mint valami holdkóros.
Már jó közel járok a munkásszállóhoz, mikor ideges bekiabálgatásokra leszek figyelmes. Meggyorsítom lépteimet, nem akarok semmiról sem lemaradni. A sarkon befordulva megtudom a zajongás okát: egy tüntetésnek vagyok szem, - és fültanúja. Ráadásul pont a munkásszálló előtt. A délutáni napsütésben jobban kell hunyorognom, hogy lássam, mi folyik itt. Egyik oldalon a szálló vezetője, és a személyzet tagjai vannak, míg a másik oldalon a dühödt munkások. Jó, bevallom, a szolgáltatásokkal én sem vagyok megelégedve, de azért az már sok, hogy ezért felkelést szervezzek. Vagy részt vegyek benne. Nem, itt valami másról lesz szó.
Kezembe veszem a hátitáskát, és megvizsgálom a tartalmát: egy kis kaja, pár szerszám, váltáspóló, és- a lényeg- a gondosan rongyokba bugyolált Sivatagi Sasok. Alatta többszörösen nejlonba csavart éjfekete ruházat. A jelenlétük megnyugvást ad, bár remélem, hogy nem kell használom őket.
Az egyik pisztolyt belemélyesztem a munkásruhám zsebébe, és zsebre tett kézzel beállok a munkások sorába, megérdeklődni, hogy mi a felkelés oka. Közben nyitvatartom a szemem, ha valami baj lenne készülőben, még azelőtt cselekedhessek, mielőtt megtörténik a baj.

Megtudom, hogy be akarják zárni a munkásszállót. Nem lep meg, hiszen a falak düledeznek, az ellátás szegény, nem csoda, hogy a vezetőség csődöt jelentett. Úgyis hozzá vagyok szokva a vándorélethez, fél évnél nem voltam egy helyen több időt.
Körbenézek a tömegen. Csupa ápolatlan alak, mindegyik arcán befigyel a borosta, vagy a borvirág az arcukon. Bűzlenek a meló porától, és a közben elfogyott ital szagától. Ha ilyen emberek kezdenek el kiállni az igazukért, az nem vezet jóra.
Figyelem a tömeget. Ha pár percen belül semmi sem változik, összeszedem a többi cuccomat, indulásra készen, de ha a hangszint emelkedik, és kezd eldurvulni a szitu, felmegyek az emelvényre, és megpróbálok érvekkel hatni az emberekre. A Messiást nem akarom előhívni.

3 tag átmászott a kordonon, akiknek a biztonságiak ellátták a bajukat. Ezt látva a lázongó tömeg gyilkos tekintettel figyelnek hol a vezetőségre, hol a gyorsan felállított „munkásbizottságra”. Közelebb húzódok, de nem kell ott maradnom, pár másodperc után megtudom, hogy támadásra készülnek. Szépen lassan kislisszolok a tömegből, és gyorsított léptekkel elindulok az egyik szűk sikátor felé. Remélem elég gyors vagyok. Mikor meggyőződöm arról, hogy senki sem lát, felhúzom a táskából elővett maszkot, ellenőrzöm a csőre töltött madárkáimat, elrejtem a táskát, és már indulok is vissza.
Tervem a következő: kiakarom menekíteni a szorult helyzetből a vezetőséget. Ismerem ezeket az embereket, nem szaroznak, igazi keménylegények. Mire visszaérek, és van egy kis időm, a vezetőséget elvezetem egy kis „menekülő-útvonal” féle sikátoron, viszont ha már elkezdődött az offenzíva, akkor könyökkel- ököllel- markolattal török magamnak utat a fejesekig. Ha valaki bedurvul, lábfejen lövöm. Tud is az fájni, haha!

Sajnos mire visszaértem a sikátorból, már csak annyit látok, hogy az utolsó feldühödött ember is eltűnik a szálló bejárati ajtójánál. Nem habozok, elkezdek loholni befelé. A többi bámészkodó nem mutatja a jelét, hogy ki lennék. Pár fickó csúnyán néz rám, de mikor meglátják a zsebemből kivont pisztolyokat a kezemben, egyből elkapják a tekintetüket.
Odabent semmi kiáltás nem hallatszik. Kizárt dolog, hogy ilyen hamar végeztek volna velük, szerintem csak elbújtak valamelyik emeleti szobában. Hamarabb kell megtalálnom őket, mint a feldühödött csőcseléknek. A bakancsok zajt csapnak, így betudom határolni, hogy mikor milyen közel vannak hozzám. Csendben felosonok a lépcsőn, és érzéseimre hagyatkozva kutatom a vezetőség tagjait.

Felmegyek az első emeletre, és csendben maradok. A horda tipikus filmes- rosszfiús mondatokat használnak, és széttúrják a szobákban lévő cuccokat. Szorosan a falhoz simulok, fegyveremet a fejem mellé emelve, amikor egy ajtó közeléhez érek. Ebben a maszkban biztosan nagy meglepetést okoznék. Hát még a fegyverrel.
Mikor megbizonyosodok, hogy ezen a szinten minden szoba foglalt, beelőzve a többieket a felső szintre megyek, és sebesen benézek minden szobába. Esetleg eltorlaszolhatnám valamivel a lépcsőt, mondjuk a korlát melletti szekrénnyel.
A távolból mintha szirénákat hallanék…

A három nagydarab utamat állja. Bill- ő tűnik a főnöknek- elég paraszt, vele még meggyűlhet a bajom. Mikor meglátom, hogy a két követője kutya-módra vicsorognak mögötte, készen a parancsra, eldöntöm, hogy nem szarozok.

- Kiviszem innen a vezetőséget, és nincs apelláta!- az utolsó szót megnyomom, és mindkét fegyveremet rájuk szegezem feszesen kinyújtott karokkal.

Bill pajtásai a skúlókat látva kicsit összébb húzzák magukat. Elég megerőltető művelet lehet, ugyanis nem egyszerű két ilyen nagydarab embernek összetöpörödnie. Bill nem fél. Legalábbis ezt mutatja. Rosszul teszi.
- Én a helyedben előbb gondokodnék!- mondom neki, és a lenyomott kezemben lévő fegyvert ráirányítom a lábára, és meghúzom a ravaszt. A térdlövést évekig emlegetni fogja, de ha csak a lábfejét találom telibe, az is piszkosul tud fájni. A lényeg, hogy ne halljon bele.
Bármennyien lehetnek körülöttem, pár másodpercet nyerhetek.

Bill nem olyan kemény, mint amilyennek gondoltam. Sírva fekszik a földön( mondjuk egy láblövés után én sem lennék boldog), míg a következő pillanatban magyarázkodó haverjaival eltűnnek a lépcsőfordulóban.
Egy csatát már megnyertem. de a rendőrök vészesen közelednek. A pisztolylövés hangjára felkaphatták a fejüket, és most megszaporázzák lépteiket. Bár a vérző Bill látványa biztos szerez nekem egy kis időt.
Hiába magyaráznám, hogy én a jó fiú vagyok, fegyverrel, és maszkkal a fejemen nehezen győzhetném meg őket. Már csak egy dolgot tehetek: feljebb menni még egy szintet- a csetepaté hangjaira előjöttek volna, ha ezen a szinten lennének-, és amilyen gyorsan csak tudom, megkeresni őket. A fegyverek láttára senki sem fog feltartóztatni. Esetleg a 3. szintre érve elüvöltöm magam, hogy mindenki hagyja el a szintet, különben lövök. A lényeg, hogy előbb találjam meg az embereket, mint a munkások, és előbb, mint engem a rendőrök. Ha megvannak, majd utána gondolkodok a meglépésen.

Bill lábának karcolása meghozta hatását: nem ütköztem különösebb ellenállásba, idefent senki sem mer belém kötni. A feje tetejére fordult helyzetben a sok rohangáló ember között kiszúrom a vezetőség tagjait. A rendőrök odakint megafonból mondják nekem a valótlant. Stílszerűen megvillantom fegyvereimet, és a többieket túlharsogva megszólalok:
- Megmondom, mi lesz: ti ketten-és itt rámutatok a védenceimre- szabad utat kaptok. Kifelé, mozgás, mozgás! Aki követni meri őket, azt megetetem ólommal!
Az adrenalinszintem a magasba emelkedik. Feszülten várok, és figyelek mindenre, és mindenkire addig, amíg biztonságos távolságba nem kerülnek az áldozatok. Utána elkezdek loholni a másik irányba, hogy a folyósó végén kimászhassak az ablakon, és eltűnhessek az egyik sikátorban, már-már szökkelve a tűzlétrán.
Kicsit rizikós a helyzet, mert esetleg a rendőrök körbevehették az épületet, vagy már elindultak befelé a házba, esetleg futtamban belebotlok egy bátor munkásba. Ez esetben kevés időm lehet a lelépésre, de muszály megpróbálnom.

Okés, ezt az akadályt is túlléptem, a vezetőség 2 tagja biztonságban, ha voltak többen is, mindjárt megjön a segítség. Habár a két ember amint kiér, elfogja mondani, hogy nincs túszom, és akkor lesz nagy hagydelhad.
Elkezdek szaladni a tűzlétra felé, de nagy meglepetésemre (pedig gondolhattam volna) az épületet teljesen körbevették a zsaruk. Vagy nem? Néhány szoba ablaka nagyon közel van más épületekhez. Talán megpróbálhatnék átugrani egy épületre, és bemenni a lakórészre a tetőn lévő ajtón keresztül. Ha túl rizikós, akkor elrejtem a cuccaimat, átöltözök, és kislisszolok az egyik mellékajtón.

Elképzelhető, hogy a rend őrei már nyomulnak befelé. A francba, csak segíteni akartam, helyette miért én vagyok most az üldözött? Miközben nézem az épületeket, elállok a menekülés tervétől. Vagy mégsem?
Szerencsére ez az épület egyik "eldugott" része, nem látnak ide a rendőrök, bár én se látom őket. A következő dolog jut az eszembe, bár rizikós, de ha gyors vagyok, nyerhetek.
Valamivel betöröm az ablakot, hogy úgy fessen, mintha arra menekültem volna. Ha jobban szétnézek, találhatok egy pár munkáscipőt. Ha ez megvan, akkor az egyik cipőmet átdobom a másik épület tetejére, a másikat pedig elsüllyesztem a nadrágom zsebébe, majd átveszem az újonnan talált csukát, valszeg senkinek sem fog hiányozni. Ha nincs cipő, kidobom az álarcomat, majd varrok egy másikat.
Ha ez megvan, lemegyek a második szintre a szobámba, és gyorsan átöltözöm. Ha kérdezősködnének, majd azt mondom, hogy elbújtam, mert megijedtem.
Még valami: ha találok "véletlenül" egy festékszórót, azért már csak ott hagyom a névjegyemet az ablak melletti falon.

//A sorrenden kicsit változtatok, ha nem baj //

Körbenézek, mit lehetne használni. Találok egy pár használt melós cipőt, az egyiket átdobom a tetőre, míg a másikat a nadrágom zsebébe süllyesztem. Itt az idő, hogy gyorsan alakot váltsak.
Várjunk csak! Talán itt lenne az idő, hogy a névjegyemet lerakjam, főleg, hogy a szobában van egy fekete festékszóró. A szoba falára nagyban felfújom a fekete maszkot ábrázoló jelet, és alá biggyesztem a Messiás feliratot. Remélem hallok még magamról a Híradóban.
Gyorsan elindulok lefelé, szerencsére nem ütköztem ellenállásba. Gyorsan befutok a szobámba, bezárom az ajtót, sebtében átöltözöm, és meg is vagyok. Ha szerencsém van, nincs más dolgom hátra, minthogy kimegyek a többiekhez, és tudakolózom, hogy mi történt.