Miller-öböl

Gotham egyik leglátogatottabb öble, ahol számtalan kikötő van, és dokkok raktár épületekkel. Gyakran vitorláznak itt a sport szerelmesei és az állandó napsütés miatt igen sok turista közkedvelt sétálónegyede.

Követtük a sikolyokat, és végül elérkeztünk egy öbölbe. Hamar megpillantottuk a nőt aki sikoltott, és egyből Jason karjaiba rohant.
A nő mondot valamit Jasonnak, de nem hallottam, hogy mit. Túl messze álltam.

-Thomas Rogers... sajnálom, de őrizd a nőt. Nem tűrök vitát.

Parancsol rám Jason, majd elrohan. Épp mondani akartam volna neki valamit, de mire kinyitottam volna a számat, már nem láttam sehol.
Nagyszerű. Pont ez hiányzott nekem.
A nő miután Jason magárahagyta hozzámjött, és arra kért, hogy vigyem haza.
Nem igazán tudtam, hogy hogyan vigyem őt haza úgy, hogy fogalmam sincs, hogy mi hol van ebben a városban. Inkább nem mondtam semmit, mert üres ígéretet nem akartam tenni, és nem is igazán tudtam volna mást mondani.
Hirtelen zajra lettem figyelmes. Egyszerre több helyről jött. Ráparancsoltam a nőre, hogy ne mondjon semmit, mert hangokat hallok. Valószínűleg megértette mert csöndben maradt. A hangok egyre hangosabbak lettek.
Becsuktam a szememet, hogy a fülem jobban tájékozódjon. Már rég megtanultam, hogyha a szemmel nem látjuk az ellenséget akkor kénytelenek leszünk a fülünkre hagyatkozni. A két tőr még mindig a kezemben volt. Csak álltam egy helyben, és füleltem. A hangok egyre közelebbik lettek. A mellkasom elé helyeztem a két pengét, és vártam. Vártam a megfelelő pillanatra, hogy lecsaphassak az ellenfélre.

//Még mindig én vagyok a mesélő, és nem te. Ha nem mondom, hogy zajok szűrődnek valahonnan, akkor nem is hallod őket. //


Thomas hiába készül fel, csak egy macska rohan el előtte, és a nő előtt, aki egyre idegesebben hajtogatja ugyan azt.

-K-k-kérme.... segítsen... üldöz valami... Vi-vi-vigyen haza... könyörgöm... könyörgöm...

Pontosan ugyan abban a hangnemben, és majd hogy nem ugyan azokkal a mozdulatokkal ismétli meg azon szavakat, miket imént mondott. Thomas nem érzékelhet a közelben sehol démont, az viszont tény, hogy a nő nem normálisan viselkedik. Talán túl nagy sokk érte. Thomas viszont ahogy a nő egyre szorosabban hozzá bújik, érezhet valami melegséget a hasa tájékán. Ha megnézi, rá jöhet nem más az, mint... vér. A védencének mellkasától hasáig egy karmolásnyom látható, pontosan ugyan olyan, mint a ma eltemetett lányon.

// Hoppá. Reméltem, hogy ezt még lehet, de akkor ezek szerint nem. Na mindegy saját hibáiból tanul az ember.//

Csak egy macska. Pedig már azt hittem, hogy... Na mindegy.
A nő egyre hevesebben könyörög, hogy hazavigyem, de jelenleg nem sokat tehetek. Ekkor veszem észre, hogy a nő testéből vér áramlik. Ez nagyon nem jó.
Megtanítottak ugyan, hogy hogyan kell egy sebet ápolni, de jelenleg nincsenek nélam azok az eszközök, amikre szükségem lenne. Csak egy megoldás van. Kórházba kell vinnem. Csak tudnám, hogy hol van. Áhhh... csak megtalálom valahogy, eléggé feltűnőek a kórházak, és minden rendes városban van egy. Sok városban nem is egy, hanem több. De itt merjem hagyni Jasont?
Azt mondta, hogy őrizzem a nőt.
Abba az irányba néztem ahová Jason elfutott. Még mindig nem láttam, és nem is éreztem semmit. Gyorsan kell döntenem, mert ha sokáig várok, akkor már nagy vallószínűséggel késő lesz a nő számára.

Végzett. Miközben magammal voltam elfoglalva ő addig jóllakott az áldozata véréből. Ezután nekem támadt. Ezúttal nem tőrrel, hanem a karmaival.
Gyorsan végeznem kell vele. Jasonnak szüksége lesz rám.
Talán még van esélyem. Ha sikerül elkerülnöm ezt a támadást úgy, hogy csak alig egy méterre mozdulok el, akkor talán sikerül hátulról ledöfnöm.
Ha ez sem sikerül, akkor hagyom, hogy a dühöm eluralkodjon rajtam. És akkor nagyon meg fogod bánni azt, amit az előbb tettél.

Kettő. Most már ketten vannak. Ha nálam lenne mindkét tőröm talán lenne esélyem, de így. Ráadásul jóval erősebbek, mint lenniük kellene. már csak egy esélyem van.
Miközben felém rohannak felkészülök arra ami valószínűleg történni fog.A dühöm egyre nagyobb lett, de hogy gyorsabb legyen az átalakulás felidéztem egy emléket. Egy emléket amit mindig is szerettem volna elfelejteni, de soha sem fogom tudni elfeledni

Mintha egy rémálomból ébredtem volna fel. A kezem a fejem fölött volt, és előttem egy szerzetes feküdt, és könnyes szemmel imádkozott.
Nem tudtam, hogy mi történt, míg meg nem láttam a sok vért, és holttestet magam körül. A kezemet az arcom elé tettem, és láttam, hogy ez nem egy emberi kéz. Egy démoné volt akivé lettem.
Nem akartam elhinni. Ezeket mind én öltem meg. Nem, ezt egyszerűen nem akarom elhinni. Ez nem lehettem én, én soha nem tettem volna ilyet. Ez nem vagyok. EZ NEM ÉN VAGYOK.

- NEEEM - üvöltöttem fel, és ismét érztem azt az ismerős érzést, mintha a bőröm meggyulladna, és elégnék.