HomeDC Comics frpgGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
A még tapasztalatlan játékosokat kérném, hogy mindenképpen olvassák el az FRPG-ről szóló rövid leírást! Ha az informálódás után is még további kérdésed lenne, nyugodtan keresd fel bármelyik staff tagot. Szívesen útba igazítunk.
....................
Egy a marvel képregények világában játszódó frpg, ahol világméretű gondok burjánzanak napról-napra. Asgardiak, skrullok, mutánsok, szuper-humánok vívják harcukat a jó ügy érdekében. A honlap újra indult, és csak rád vár, hogy részt vegyél a híres sorozat által alkotott világban, ahol új kalandok várnak rád. Találkozz Superman ellenségeivel, és vedd fel velük a harcot csapatban, vagy egyénileg. Metropolis csak rád vár!
All Comics
Blateco
HálóZsák
NewGen
Genzo Comics
ComicVine (angol)
</span

Share | 
 

 Amadeus Osborn

Go down 
SzerzőÜzenet
Glador
Bűnüldöző
avatar

Hozzászólások száma : 44
Join date : 2010. Nov. 28.
Age : 26

TémanyitásTárgy: Amadeus Osborn   Szer. Dec. 01, 2010 12:50 am

Születési név: Amadeus Osborn
Egyéb név: nincs
Faj: genetikailag módosult ember
Nem: férfi
Születési hely, idő: 1989 Bécs
Kor: 21 éves
Magasság: 178 cm
Súly: 72 Kg
Hajszín: Barna
Bőrszín: Fehér
Vércsoport: AB+
Egészségi állapot: szívbeteg
Család: Apa: Wolfgang Osborn, anya: Ute Zimmerman
Foglalkozás: gyilkol, néha megbízásra is
Oldal: semleges (jókra és rosszakra egyaránt vadászik, mindenkire akinek különleges képességei vannak)

Jellem: nagyravágyó. Bár maga sem az, mégis a tökéletest várja el. Nehezen teszi túl magát a sérelmein, bár nem mutatja, sokáig ott matatnak benne, s sokszor a legrosszabb pillanatban tör rajta ki az ezek keltette harag. Hiába tagadja, vannak érzelmei, de ezeket kegyetlenséggel és brutalitással próbálja elnyomni.

Szakképzettség: speciális kommandós képzés.


Életem egy meleg nyári hajnalon kezdődött 1989 július huszonnyolcadikán. A Bécsi magánklinikán anyám és jómagam kiváló ellátást kaptunk, így hamarosan hazakerültem. Életem első éveire nem emlékszem, csak a fényképek és a videó felvételek alapján mondhatom el, hogy szüleim mennyire szerettek. Bár babaként vasgyúró voltam, óvodás koromra kialakult jellegzetes csontváz sovány testalkatom. Szüleim féltő gondoskodása és gyönge alkatom miatt nem voltam éppen a legnépszerűbb és bár voltak barátaim, sokszor kimaradtam a játékokból és párszor szekáltak is. Ennek ellenére jól éreztem magam a óvodában.
Év vesztes voltam, így hétévesen kerültem általános iskolába. Eleinte itt is jól éreztem magam, de talán egy a nevelésemben elkövetett apró hiba miatt, vagy nem tudom, de itt sem voltam a társaság középpontja. Főleg a felsős években sokszor csúfolkodtak, megszívattak, ám ennek ellenére elmondhatom itt is akadtak barátaim, akik kedvesek voltak velem. Első női élményeim is felsős koromban kezdődtek. Udvaroltam pár lánynak, ám mint kiderült, egyiknek sem tetszetem, bár ezt ekkor még nem vettem annyira tudomásul. Végül átkerültem a középiskolába, ahol végre fordult a kocka. Bár itt sem én voltam az osztály lelke, mégis megbecsült, teljes értékű tagjává váltam a közösségnek. Ekkortájt karate edzésekre jártam, ám gyenge testalkatom miatt nem tudtam igazán érvényesülni. Hiába ettem sokat, és jártam kondizni, sehogy sem sikerült híznom és sokkal erősebb sem lettem. Tizenegyedikes koromban abba is hagytam ezt a küzdősportot.
Ez idő tájt tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem vagyok a lányok kedvence. Hiába hívtam őket el, sehova sem akartak jönni, és beszélgetni sem szerettek velem. Szívemnek fájdalmas időszak volt ez. Érzéseimet versek formájában fejeztem ki, és pár lánynak nyíltan szerelmet is vallottam. Mondanom sem kell, mindegyik kudarccal végződött. Tizennyolc éves koromig mindössze egy lánnyal randiztam, de a találka után ő is közölte, nem kellek neki. A nőügyek mellett egyéb traumák is értek. Fogalmam sincs miért, de rettenetes szerencsétlenségek sújtottak. Tanulni sosem tanultam, egyszerűen nem voltam képes leülni és bemagolni a dolgokat, ennek ellenére kitűnő tanuló voltam általános iskolában és itt is sikerült hoznom a négyes átlagot. Ám végzősként felgyülemlett a rossz. A már említett szerencsétlenségek a lányok mellett a tanulmányi eredményekben mutatkoztak. Bár próbáltam tanulni, valamiért rengetegszer feleltem, sok dolgozatot írtunk és bizony az idióta kérdések miatt nem éppen jól sikerültek. Ha ez nem lett volna elég, egy borongós őszi napon betörtek hozzánk. Egy csütörtöki estén édesanyám észrevette, hogy sok aranya eltűnt. Betörésre utaló nyomok nem voltak, így az egyetlen vádlott én voltam. A puszta feltételezés, hogy loptam, is sértett, hiszen világéletemben becsületes életet éltem, ezt pont a szüleimnek kellett volna tudniuk. Azt hitték, belekeveredtem valamiben, ami szintén abszurd volt, mivel soha sem jártam el otthonról, mert nem hívott el senki. Ennek ellenére nem hittek nekem. Másnap, mikor anyám hazajött munkából, köszönés helyett csak annyit mondott:
-Tűnj a szemem elől, biztos te loptad el őket, menj el!
Életem egyik legszörnyűbb estéje volt az, annak ellenére, hogy este meglátogatott minket a rendőrség, mert a szomszédba is betörtek, így tisztázódtam. Ám mivel szüleim nem bíztak bennem, én sem bíztam bennük.
Hátulgombolós korom óta titkos vágyam volt, hogy szuperhős legyek, és a bűnt üldözhessem, s ekkor el is határoztam magam abban, hogy megvalósítom eme célomat. Ám az eset után még egy igazán fájó trauma ért. Volt egy lány, osztálytársam, aki a szalag avatós táncon a párom volt. Én kértem meg, hogy legyen a párom és mikor igent mondott, majdnem elrepültem örömömben. A próbák nagyon jók voltak, beszélgettem vele, mosolyogtunk, de éreztem, hogy neki sem jövök be. Próbáltam elhívni helyekre, de mindig nemet mondott, így radikális lépésre szántam el magam. Írtam neki egy csodálatos verset. A négy, tíz szótagos sorból álló strófák kezdőbetűi kiadták a lány nevét. A rímelése is kidolgozott volt, ab ab képletű, vagyis életem legjobb versének számított. Mikor ketten voltunk egy tánc próba előtt, mindent elmondtam neki, Szerelmi vallomásom azonban nem hatotta meg, azt mondta nem tud mit kezdeni vele. Mikor pár nappal később megkérdeztem a barátait, mit mondott rólam a következőket tudtam meg. A lány elpanaszkodta nekik, hogy nem igaz, hogy a meghívások elutasítása után sem értettem meg, hogy nem. Ekkor elegem lett mindenből. A szenvedések elviselhetetlenül magassá fokozódtak, s öngyilkosságon törtem a fejem. Apám egy fegyvergyártó cégnek dolgozott, így az ő laptopján kerestem pisztolyt, hogy rövidre zárjam a szenvedések sorozatát. Ám egy sokkal érdekesebb dolgot találtam. Kíváncsiságból megnyitottam egy zárolt aktát. A jelszót nem volt nehéz feltörni, anyám neve és a születésem dátuma védte az adatokat. Az adatokat, melyek elolvasása után életem új értelmet nyert. Egy titkos Svájci projectről olvastam, melyben valamiféle szuperkatonát akarnak létrehozni. A kísérleti jelölt adatai is ott voltak. Egy hozzám hasonló csontos fiatalemberből akartak hőst készíteni. Irigység fogott el, nem hagyhattam, hogy az a másik írjon történelmet, így töröltem az adatait és magamat írtam be a helyére. A téli szünetben aztán, tanulmányi kirándulásra hivatkozva elutaztam Svájcba. Szinte a teljes költőpénzem ráment, mire eljutottam a kis hegyi városkába, ahol a kísérleti laboratórium volt. Gyanakodva fogadtak, mivel eredetileg nem én voltam a jelölt, ám végül a mohó tudósoknak mindegy volt kin próbálják ki az erőnövelő szérumot, ezért hozzáláttak az előkészületekhez. A vizsgálatokat követően elmondták, hogy működik a szer. Mint megtudtam, az ember csak testi teljesítőképességének egy hatodát használja csak ki, s a szérum ezt a mentális gátat oldja fel. Néhány hét karantén és előkészítő gyógyszerek tömegének elfogyasztása után végre elkezdték a szérum adagolását. Hét napon keresztül napi két injekciót kaptam. A szer mellékhatása hamarosan érződött. Egészségi állapotom rohamosan romlott, influenza- szerű tünetek mutatkoztak rajtam, s a tudósok kezdték kudarcként elkönyvelni az esetet. Ám az egyik reggel nem a szokásos rosszullétre ébredtem. Mikor felkeltem az ágyból é felvettem a szemüvegem, az első dolog amit tapasztaltam, hogy mindent homályosan látok. Azt hittem ez is egy újabb mellékhatás, de mikor levettem a látássegítőt, minden éles lett. A következő meglepetés a tükörbenézéskor ért. A szokásos vékony karú, alig látható izmokkal rendelkező gyökér helyett, egy arányos izomzatú, fess fiatalembert láttam, Egyedül csúf arcom árulkodott arról, hogy tényleg magamat látom. Azonnal az ügyeletes orvoshoz rohantam, aki a tudóscsoport vezetőjéhez vitt. Amaz táncolt és tapsolt örömében, s szívem szerint én is csatlakoztam volna hozzá.
A következő napokban vizsgálatok sora következett. A számításoknak megfelelően ötszáz százalékos erőnövekedést tapasztaltak. Mikor megkérdeztem, miért nem hatszorosra emelkedett erőm, elmondták, hogy az annyira a teljesítő képesség határa, hogy a szívem csak rövidtávon bírná csak ki, aztán leállna. Nem is bánta, hogy nem a maximumot hozták ki belőlem, hiszen a szer egyik nem várt hatásaként a reflexeim hihetetlen mértékben felgyorsultak. Szinte tökéletesen tudatában voltam a környezetemnek. Minden apró neszre felfigyeltem, láttam a legapróbb részleteket is. Új lényemet meg akartam mutatni a szüleimnek is, ám a tudósok közölték, számukra meghaltam. A kísérlet ideje alatt nem is gondoltam a családomra, és bár ők kerestek, a tudósok elhitették velük, hogy meghaltam. Nem éreztem bánatot, hiszen igazuk is volt, részben, hiszen a selejtes Amadeus meghalt, s helyette egy valódi szuperhős született. A fizikai és egészségi tesztek után megkaptam a következő nagy ajándékot az élettől. A tudósok egy exoruhát adtak rám. Az öltözékben biomechanikus izmok voltak, melyek, a már meglévő erőmhöz, százhúsz százalékos erőnövekedést generáltak, vagyis ténylegesen hatszor erősebbé váltam az átlagembereknél. Az öltözék egyéb különleges tulajdonságokkal is rendelkezett. Az egyik kutató egy fekete, habszivacshoz hasonló anyagot mutatott nekem. Azt mondta, hogy ez a rugalmas szövet a ruhám alapja. Első bemutatóként egy nyers tojást ejtett az alig egy centi vastag szövetre, tíz méter magasból. A tojás halk puffanással landolt, nem tört el és nem gurult el. Az anyag elnyelte az ütközés erejét. Ezután egy éles tűt döfött a szövetbe, vagyis próbálta, mert az nem hatolt át az anyagon, de még csak nyomott sem hagyott rajta. A végső próbához öt méterről lőttek rá a szövetre. A golyó nem gyűrődött össze, nem deformálódott, ahogy azt az egyéb golyóálló anyagok esetében történni szokott, hanem halk csilingeléssel a padlóra hullott. A ruhám másik védőeleme egy vékony kerámia lap volt. Egy lapot és egy vékony, íves cink huzalt tettek be egy kemencébe, melyet ezerötszáz fokra hevítettek fel. A cink kicsi golyóvá olvadt össze, ám a kerámia még csak kormos sem lett. Mint elmondták, az anyagban annyira sűrűn vannak a molekulák, hogy csak nagyon nagy erő képes őket szétválasztani.
Közel fél évig ebben a ruhában gyakorlatoztam minden nap. Eleinte nehezen ment, de néhány hónap alatt tökéletesen megtanultam kezelni az öltözéket. Valódi, életveszélyes próbák voltak, de a ruha is és én is kiálltuk a próbát, így bemutattak nekem még egy eszközt. Egy speciális jármű, egyfajta röpdeszka kezelését kellett megtanulnom. Az egyszemélyes sikló működését részletesen elmagyarázták, bár én egy kukkot sem értettem meg. Valami fúziós hajtóműről beszéltek, ami nekem kínai volt. Szerencsére a kezelése egyszerűbb volt mint a működése, így alig egy hónap alatt nagy gyakorlatra tettem szert a repülésben. A jármú fegyverzete két darab hat milliméteres gépfegyverből állt és két rakétából. A kis kaliber lehetővé tette, hogy rengeteg lőszert szállítson a sikló. A rakétákat a szárnyak aljáról lehetett indítani, és hatszáz méterről hajszálpontosan eltaláltak egy másfél méter átmérőjű célpontot is.
Hat hónappal a huszadik születésnapom előtt elérkezett az idő, hogy éles bevetésre küldjenek. Az USA egyik tengerészgyalogos alakulata mellé osztottak be. Egy C 17-es típusú katonai teherszállító repülőn utaztam Afganisztánba. A fedélzeten ismertették a feladatot, miszerint Tálib fegyveres csoportot kell majd hatástalanítani. A szunnita muszlimok befészkelték magukat egy hegyvidéki erődrendszerbe, a kifüstölésükre tett kísérletek rengeteg katona életét követelték. Egy légi csapással megtisztíthatták volna a területet, de a tesztelésem miatt ezt egyenlőre elhalasztották. A repülő öt kilométerre a célterülettől repült, mikor kinyílt a hátsó rakodótér ajtó és az egyik parancsnok jelezte, hogy indulhatok. A már megszokott módon felpattantam a siklóra. A mágneses zárak stabilan rögzítették a lábam, a stabilizáló légcsavarok halkan felzúgtak. A hajtómű sárgás- zöldes fénnyel izzott, ahogy lassan a rámpa pereméhez lebegtem. Végül elhagytam a repülőt. A sikló maximális repülési magassága nyolcszáz méter volt, így kezdetét vette közel háromezer méteres szabadesésem. A zuhanás idejére kikapcsoltam a hajtóműveket, s pusztán a jármű aerodinamikai tulajdonságaira hagyatkozva spirális formát leírva siklottam lefelé.
Ötven méterre a talajtól ismét bekapcsoltam a hajtóműveket, s a sikló fokozatosan lelassult, s húsz méterre a talaj fölött lebegni kezdett. A ruhához tartozó sisakba több féle érzékelő volt beépítve. A bal alkaromon lévő panellal lehetett a sisak elektronikáját működtetni. Infravörös tartományban kezdtem pásztázni a sziklás környéket. Ha valahol terrorista bújik, a maszk érzékeli a teste által kibocsátott hőt, így nem tud meglepni. Szerencsére senkit sem találtam, így nagyobb sebességre kapcsoltam. A siklót egyrészt a testem mozgatásával lehetett irányítani, mint a síelőknél vagy szörfösöknél, de néhány funkciót a ruha gerincoszlopomhoz kapcsolódó érzékelői vezéreltek. A jármű és az öltözék is az idegrendszeremhez kapcsolódott, így mindenféle gombok nyomkodása nélkül teljes körűen kezelhettem őket.
A sikló törzse alatti fő hajtómű iszonyú erővel tolta előre a járművet. A motor búgását elnyomta a sikló körül süvítő levegő zaja. A röpdeszka hegyesen előrenyúló, fejszerű része tele volt építve érzékelőkkel, letapogatókkal és radarokkal. Az egyik radar észlelt valamit, s az adatokat a maszkom szemlencséjére vetítette. Előttem kétszáz méterre két fegyverest jelzett. Arra fordítottam pillantásom, s csakugyan megláttam két apró alakot mozgolódni. Ilyen távolságból sajnos nem tudtam felméri mit csinálnak, de ez hamarosan kiderült. A szemlencsékre sárgán villogó riadó jelzést vetített a computer. Egy objektum közelített felém nagy sebességgel, melyről, mint kiderült, egy vállról indítható rakéta lövedéke volt. Jobb térdemet behajlítottam, így a sikló jobb szárnya felemelkedet, és a jármű a hosszanti tengelye mentén háromszázhatvan fokban megpördült. Épp fejjel lefelé voltam, mikor a lövedék elhúzott alattam. Sajnos a sikló gépágyúi csak kilencven méteres lőtávolsággal rendelkeztek, így hát kilőttem az egyik rakétát. A robbanófej sivítva húzott előre, s pontosan a két fegyveres között csapódott be. Egy hatalmas, legalább ötven méter átmérőjű tűzgolyó pillanatok alatt felemésztette a tálibokat. Tovább száguldottam, de a szenzorok újabb ellenfeleket jeleztek. Két darab két fős csoport, két domb tetején, tőlem százötven, egymástól hetven méteres távolságban. Szinte azonnal tüzet nyitottak rám nagy kaliberű gépágyúikkal. Az első sorozatot kikerültem, ám mivel kereszttűzben voltam, a következő lövéseket a sikló alja fogta fel. Nem voltam benne biztos , hogy a ruha a nagy kaliberű robbanó lőszereknek is ellen áll- e, és nem akartam most letesztelni. Alacsonyabbra ereszkedtem, s alig fél méterrel a talaj felett, cikk- cakkban repültem tovább. A lövedékek hatalmas porfelhőt kavarva csapódtak körülöttem a földbe. Ezzel a manőverrel sikerült bekerülnöm a fegyverek holt terébe. A siklót hírtelen, kis ívben jobbra fordítottam, s a gépágyúval két sorozatot eresztettem a lövészekbe. A két turbános holtan bucskázott le a dombról. Ezután a másik csoporthoz fordultam, de azok közben becéloztak, s egy sorozat telibe talált. A mellpáncél megvédett, de minden egyes lövést keményen megéreztem. A robbanó lőszerek erejétől a röpdeszka majdnem lezuhant, alig bírtam stabilan tartani. A következő sorozat elől magasabbra emelkedtem, majd viszonoztam a tüzet, két füstölgő tetemet hagyva magam után. Látva, mennyire ütőképes támadó vagyok, több védelmi vonalba nem ütköztem, az ellenséges katonák visszavonultak a féregjárataikba. Egy a hegyekbe vájt barlangrendszerben húzták meg magukat. A főbejárat felől több rakétát kellett kikerülnöm, s sok géppuska sorozat lepattant öltözékemről, de végül kilőttem rájuk a második rakétát, s a katonák eltűntek egy újabb hatalmas, forró tűzgömbben. Keresztül hasítottam a lángokon. A barlang belsejében összezavarodott terroristák futkostak össze vissza. Leugrottam a siklóról, s az addig hátamon viselt két hosszú szamuráj kardot használva közelharcba bocsátkoztam velük. Hármat közülük ellenállás nélkül levágtam, de a többiek kezdtek magukhoz térni. Legalább tízen voltak ezen a folyosó szakaszon. A legközelebbiek az AK 47-esekre szerelt szuronyokkal támadtak. Egyikőjük felém döfött a puska hegyes végével. Oldalra kitértem előle, a bal kezemben lévő karddal leszorítottam a fegyver csövét, majd megpördültem s a jobb kardommal átvágtam a katona torkát. A szakállas alak a nyakához kapott, majd összerogyott. Két újabb társa támadott, ám ők egyszerre. Előre bukfenceztem, s közben utasítottam a siklót, hogy jöjjön értem. A két tálib nem ütközött egymásnak, ugyanis a röpdeszka kettejük között húzott el, s szárnyainak pengeéles széle felhasította a hasukat. Egy szaltóval a járművön termettem, s körbe pillantottam. A többi fegyveresek rémülten pillantottak hol egymásra, hol rám. Annyira megijedtek, hogy lőni is elfelejtettek. Kihasználva zavarodottságukat, két sorozattal leterítettem őket. Mielőtt tovább haladtam, felmértem a tartalékokat. Kétszáz lőszerem maradt már csak. Ennyi nem lesz elég a férgek kiirtására. Az egyik tálibon egy füzér kézi gránátot találtam, amit elvettem tőle. Pár métert tovább lebegtem, majd meggondoltam magam, s két géppuskát a kezembe vettem. A biztonság kedvéért leszálltam a járműről, s a siklót küldtem előre felderíteni. A következő folyosó szakaszon húsz fegyveres tartózkodott. Csak puskákkal voltak felfegyverezve, de elbarikádozták magukat. Visszairányítottam a siklót, s felugrottam rá. Megvolt a tervem. Beszáguldottam a kanyarba, de az utolsó pillanatban lefékeztem a torlasz előtt. Lövések záporoztak rám, de az öltözék kitartott. Megfordítottam a siklót, s a fő hajtómű teljesítményét maximális erőre állítottam. A fúvókából kövér lángkígyó tört elő. A tűz behatolt a barikád résein, körbejárta a törmelékből épített falat, s mindent felperzselt, beleértve a fedezékben kucorgó katonákat is. A felderítés szerint hetven fegyveres gyülekezett itt, s ennek felét, beleszámítva az előőrsöket is, már elintéztem. A bejáratot nem tudom hányan védték, de számításaim szerint néhány tucatnál többen nem lehettek már. Lassan tovább lebegtem, ám elágazáshoz értem. Fogalmam sem volt merre, így elindultam a bal oldali folyosón. Oldalt szobák voltak, de mind üres. Végül elértem egy vastag ajtóhoz. Két kézigránát után be is jutottam. Térképek, papírok néhány fegyver és számítógép volt itt. Nyílván itt lakott az erőd vezetője. Megfordultam, s az ellenkező irányban tovább haladtam. A jobb oldali folyosó a szabadba, pontosabban egy völgybe vezetett. Odakint nem várt meglepetés fogadott, ugyanis a túlélő körülbelül tizennégy katona mellett egy valód harckocsi is rám várt. Lövegtornyát felém fordította, s én egyenesen beleláttam a cső és a halál sötét torkába. Kétség sem fért hozzá, ez ellen nem véd meg semmilyen páncél. Azonnal magasabbra lebegtem s épp időben, mivel a tank tüzet nyitott. Zuhanó repülésben rádobtam egy kézi gránátot, de a tank páncélja erősebb volt. Miközben ismét magasabbra emelkedtem, két kézigránátot a folyamatosan tüzelő katonák közé dobtam. Legalább hárman meghaltak, s kétszer annyian megsérültek. Hogy kikerüljem a halálos találatot, végig a tank lövegtornya fölött lebegtem. Ám az egyik harcos valahonnan elővarázsolt egy rakéta vetőt, melynek lövése elől alig bírtam kitérni. A tank kihasználta a helyzetét, s tüzelt. A száz milliméteres lőszer centikre a sikló alatt húzott el. Eldobtam még egy gránátot, egyenesen az éppen újratöltő rakétás felé, aki félreugrott, de szerencsére így sem menekült meg. A harckocsi lövegtornya felém fordult, így ismét fölé emelkedtem. A deszka gépfegyvereivel leterítettem négy katonát, majd egy újabb csoport felé fordultam, de valaki egy kézigránátot hajított felém. Amint felrobbant, a nálam lévő többi gránát is megsemmisült. Lerepültem a deszkáról és keményen a földbe csapódtam. Azonnal körbevett a túlélő hat gépfegyveres alak, s a tank is felém fordult. A tálibok némelyike vérzett, s alig állt a lábán, mégis elszántam szegezték rám fegyvereiket. Megpróbáltam talpra állni, de az egyik katona fegyvere csövével visszanyomott. Arabul hablatyoltak valamit, biztos arról tanakodtak, mihez kezdjenek velem. Hirtelen egy kicsi zöld jel vetítődött ki a szemlencsémre, ami azt jelentette, a sikló ismét aktív. Figyelemelterelésre utasítottam, amit sikeresen is végrehajtott. Miközben egy sortűzzel oldalba kapta a terroristákat, sikerült talpra állnom. Rögtön kézbe vettem mindkét kardot, s megforgattam őket. Az egyik tálib észrevett, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy ugrással előtte termettem, s fordulatból fejbe rúgtam, majd mielőtt elterült volna, még zuhanás közben átdöftem rajta az egyik kardot. Eközben a sikló pengeéles szárnyai szétkaszabolták azokat, akik túlélték a lövéseket. Ám a tank sem tétovázott. Ilyen közelről nem tudott lelőni, így hát megpróbált elgázolni. Ám mielőtt a lánctalpak kivasaltak volna, megkapaszkodtam az ágyú csövében, majd arról tovább lendültem a lövegtorony tetejére. Sajnos a páncélozott fedő zárva volt, így nem tudtam behatolni. Átugrottam a siklómra, s a jármű fölött lebegve körbetekintettem, hátha találok valahol még egy gránátot. Ám egy még jobb dologra lettem figyelmes, Az egyik terrorista hullája mellett észrevettem egy rakétavetőt, mely be volt töltve. Fölé repültem majd miközben pörültem egyet a siklóval, felkaptam a fegyvert a földről s egyenesen a tank ágyúcsöve elé repültem. Hallottam, ahogy a tüzér felkészül a lövésre. Ám mielőtt a tíz centis töltény elégetett volna, kilőttem a rakétát. Miközben a lövedék berepült a csőbe, maximális sebességgel az ellenkező irányba szálltam. Ám a robbanás lökéshullámától ismét lezuhantam. Mikor magamhoz tértem, ismét fegyvereseket láttam magam körül. Felkészültem a harcra, de szerencsére a katonák nem tálibok voltak, hanem tengerészgyalogosok. Köztük volt a parancsnok és az egyik tudós is Svájcból. Közölték, hogy a küldetés sikerrel járt, a ruha kiválóan megfelelt. Az amerikai táborban végre levehettem a ruhát. Nagyon spéci volt, de igencsak belemelegedtem, így jól esett a hideg vizes borogatás, amit a zúzódásaimra tettek. Ám mielőtt kipihenhettem volna magam, a tudós még jó pár kérdést feltett. Elmeséltem neki mindent, részletesen, s felhívtam a figyelmét a fegyverrendszer hiányosságaira. Kevés a nagy hatótávolságú, romboló fegyver. Ez a kijelentésem láncreakciót indított el. Az öltözéket, a siklót és engem is felpakoltak egy Svájcba tartó repülőre. Mikor megérkeztünk, az egyik kutató egy hosszú, csőszerű eszközt mutatott. Elmondása szerint egy plazma ágyú volt. A fegyver oxigént szív be, s sűrít össze, melyet ionizálnak, így a negyedik halmazállapotot, a plazmát kapjuk, melyet a siklóból lehet majd kilőni hétszáz méteres hatótávolsággal. Sajnos még nem rendelkeztek elég nagy teljesítményű energia forrással, így a fegyver csak négy percenként tudott egy lövést leadni. Mindenesetre komoly tűzerőt képviselt, hiszen a több ezer fokos plazma gömb bármin áthatolt. A fegyver beszerelése után ismét a húsdarálóba küldtek, ahol fél éven át sikerrel küzdöttem a tálib felkelők ellen. Ám egyre inkább kezdtem érezni, ez nem az én műfajom. Annak idején, mikor a tulajdon szüleim lopással vádoltak, elhatároztam, hogy a bűn ellen fogok harcolni. Bár a tálibokat ellenségnek tekintették, valójában csak a hazájukért harcoltak, én pedig megöltem őket. Szuperhős akartam lenni, ehelyett tömeggyilkossá váltam.
Az egyik küldetésen sarokba szorítottam egy fegyverest. Ötven éves lehetett, szakálla már kezdett őszülni. Mikor meglátott, fegyverét eldobta, s kezeit a magasba emelve angolul kezdett könyörögni.
-Kérem kegyelmes uram ne öljön meg! Allahra kérem, kegyelmezzen.
A parancsom úgy szólt, ne hagyjak túlélőket, így kivont karddal közelebb léptem. Amaz a köntöse alá nyúlt, ám fegyver helyett egy pénztárcát vett elő. Lejjebb eresztettem a kardot, s még közelebb léptem. Az afganisztáni a kezembe adta a pénztárcát.
-Le akarsz fizetni? – szóltam ingerülten, ám mikor kinyitottam a buxát, nem pénzt, hanem fényképeket láttam. Egy fekete ruhás arab nő és hat gyermek képe volt benne. Mindegyik gyermek az életéért könyörgő alakot ölelgette a képeken.
-Ők a családom- mutatott a képekre- várnak rám. Hat árvát hagynék magam után.
-Minek csatlakoztál akkor a tálibokhoz?
-Nem tehettem mást, védenem kell a hazámat. Kérem ne bántson.
Legbelül vívódtam. Az eszem azt kívánta öljem meg, ám a lelkem azt diktálta, ne tegyem meg, Végül elhatároztam magam.
Visszaadtam neki a képeket s eltettem a kardot.
-Megkegyelmezek magának. De hagyja abba a háborúzást, és gondoskodjon inkább a családjáról.
-Bármit megteszek, köszönöm jó uram!
-Ezt elveszem- mutattam a puskára, majd a térdemen kettétörtem a fegyvert.
A bázisra visszatérve elhatároztam, kiszállok. Megkértem a táborparancsnokot, hogy hagy telefonáljak Svájcba. Megengedték, így közölhettem a tudósokkal, hogy hiba lépett fel a siklóban, s azonnali javításra szorul. Ez persze hazugság volt, a légdeszka kifogástalanul működött. Szerencsére a tudósok bevették, így rövidesen ismét egy C 17-es fedélzetén utaztam. Éppen egy Közép-Kelet Európai ország fölött haladtunk el, mikor elhatároztam magam a szökésre. A ruha rajtam volt, így nem volt más dolgom, mint felszállni a siklóra, s az egyik rakétával kilőni a raktér ajtaját. Hatezer méter magasból megláttam egy ismerős, széles folyót, a Dunát. Arra fele irányítottam a légdeszkát, s siklórepülésben folyamatosan ereszkedtem. A speciális páncélzat megvédett az alacsony légnyomástól és az oxigén szegény környezettől. A zuhanás spirálisait igyekeztem minél jobban elnyújtani, hogy a lehető legnagyobb távolságot tehessem meg. Hála ennek a repülési módszernek, majdnem száz kilométert tettem meg a hajtómű bekapcsolása nélkül. Innen már nem volt messze szeretett szülővárosom. A siklóval alig másfél órás kényelmetlen száguldás után végre ott lebegtem szüleim háza előtt. Tudtam nincs sok időm, mert alkotóim ügynökei itt fognak először keresni. De muszáj volt látnom a családomat. Az ajtó elé lebegtem, s becsöngettem. Édesapám nyitott ajtót, s nagyon meglepődött.
-Nyugalom- szóltam, s levettem a sisakot, majd leugrottam a siklóról. Apám először el sem akarta hinni amit látott, de aztán szeme mégis elfogadta a látványt, s arca felragyogott. Megölelt, majd beinvitált. Édesanyám a konyhában tett- vett, s észre sem vett engem.
-Drágám, nézd csak ki jött meg- szólt hozzá kedvesen apukám. Anya csak ekkor fordult meg, s mikor meglátott, majdnem elájult. A konyha pultban kapaszkodott meg, de mikor megöleltem, lassan magához tért.
-Amadeus, kisfiam,- szólt gyöngyéden- azt hittük meghaltál.
- Nagyon hiányoztatok, de nem engedtek beszélni veletek.
-Hol voltál? Mi történt veled? – kérdezte apám.
-Tudjátok...- sóhajtottam egyet- mindig is szuperhős akartam lenni. Svájcba utaztam, hogy részt vegyek egy kísérletben. Nézzétek mit tudok.- előrelendültem, s egy kézen egyensúlyozva végeztem pár karhajlítást.
-Hogy gondoltad ezt Amadeus? Betegre aggódtuk magunkat- bár anya hangján érződött a szemre hányás, mégis leginkább a szeretet áradt belőle.
Leültük az ebédlőben, s mindent elmeséltem ami velem történt a legapróbb részletig. Mire az elbeszélés végére értem, már jócskán benne jártunk az éjszakában. Apa nagyon okos ember volt, s ezúttal is bölcsen szólt.
-Tovább kell menned fiam! Kiválasztottad az utadat, s mi nem szólhatunk bele. –kiment a szobából, s néhány perc múlva egy borítékkal tért vissza, melyet letett elém az asztalra.
-Ez egy Gotham-i trezor kulcsa- szólt- jelentős összeget hagytam ott kézpénzben. Neked szántuk, hogy legyen miből gazdálkodnod, ha kirepülsz. Az évek alatt a nagyszüleid és mi is folyamatosan tettünk be pénzt. Utazz el Amerikába, s tedd, amit tenned kell. Itt nem maradhatsz. Szeretünk fiam, de pont ezért kell elmenned. Itt fognak először keresni. Holnap reggel Samson elkísér téged a magángépünkön.
Anyára pillantottam, aki könnyeivel küszködve némán bólintott.
Az éjszaka hátralevő részében nem aludtunk, hanem végig beszélgettünk. Körülbelül hajnali fél három magasságában erős zúgásra lettem figyelmes, melyet rövidesen szüleim is meghallottak. Apa kinézett az ablakon, majd egyetlen szó nélkül felszaladt az emeletre. Egy pisztoly volt nála, amit a nadrágjába rejtett.
-Itt az idő fiam. Indulnod kell!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. –Váltsd valóra az álmaidat, de azért ne feledkezz meg az őseidről sem. Néha egy levelet küldhetnél. –éreztem az iróniát a hangjában, s akaratlanul is elmosolyodtam. Apa a kezét nyújtotta, de én átöleltem. Ezután anyát is megöleltem, de ekkor már könnyes szemmel. Időközben újabb zúgásokat hallottam. A ház fölött már több helikopter körözött. Felvettem a sisakot, s kimentem a házból. Az ajtóból még intettem szüleimnek, majd felugrottam a légdeszkára s a magasba emelkedtem. Fentről láttam, hogy két fekete autó kanyarodik be a ház elé. Nem akartam még elmenni, biztonságban akartam tudni szüleimet, de ekkor az egyik helikopter észrevett s tüzet nyitott. Nem volt választásom, teljes sebességre kapcsoltam. Két kopter azonnal üldözőbe vett. Menekülés közben még utoljára hátranéztem, de a látvány ami a szemem elé tárult összeszorította a szívemet. Szüleim háza lángokban állt. Gyűlölet áradt szét bennem, gyűlöltem a tudósokat és a katonákat, akik ezt tették, de leginkább magamat, hiszen szüleim végső soron miattam haltak meg. Könnyes szemmel megfordultam, szembe a helikopterekkel. Az egyikre kilőttem az utolsó rakétát, a másikat pedig a plazma fegyverrel semmisítettem meg. Szerencsére épp egy park fölött voltunk, így egyik jármű sem zuhant lakóházra. Miután végeztem üldözőimmel, visszarepültem égő otthonomhoz. A fekete kocsik éppen indultak, de nem hagytam meglógni őket. Leugrottam a siklóról, egyenesen az első autó tetejére. Az indulatok hatására puszta kézzel feltéptem a jármű tetejét. Odabent négy, öltönyös alak ült. Egyik kezemmel kapaszkodtam, míg a másikban a karddal ledöftem a sofőrt. A kocsi össze- vissza kanyargott, ahogy az anyósülésen ülő megpróbálta irányba tartani. Mielőtt őt is megölhettem volna, az egyik alak rám lőtt. Nem közönséges pisztoly volt, hanem valami sokkoló, mert a lövés hatására iszonyatos fájdalom járta át minden tagomat. Felordítottam, de nem hátráltam, az adrenalin egyenlőre nem engedte, hogy harcképtelenné váljak. Kitéptem a kezéből a fegyvert, majd amilyen mélyen csak tudtam benyomtam a szájába és meghúztam a ravaszt. A férfi szeme kifordult, s ernyedten dőlt rá társára, aki addigra szintén halott volt, hála kardomnak. Egy hátra szaltóval a motorháztetőre lendültem, s a kardot beledöftem a motorba. Ahogy kihúztam a pengét, a résből lángok csaptak ki. Egy torokra mért ütéssel hatástalanítottam az utolsó ügynököt, majd átugrottam a röpdeszkára és onnan a másik autóra. Betörtem a szélvédőt, majd visszaugrottam járművemre s a kocsi előtt lebegtem. Ezután mi mást tehettem volna, mint hogy a fúvókából egy takaros lángcsóvát eresztettem az autóba, melynek négy utasa egy pillanat alatt feketére égett. A füstölgő jármű belerohant a másik roncsba, melynek hatására mindkettő felrobbant. Az egyik lángoló gumi alig öt centire a fejemtől húzott el. Elégedetten néztem a tűzijátékot, de ekkor közvetlen mellettem lövések csapódtak az útba. A harmadik helikopter támadott. A következő sorozat pontosan oda csapódott, ahol néhány másodperce lebegtem, de én ekkor már a légi járművel egy magasságban voltam. A maszk alatt elvigyorodtam, s a középső ujjamat mutattam a döbbenten figyelő katonáknak. Ezután kakaót adtam a gépnek s teljes sebességgel a helikopter felé száguldottam. Az utolsó pillanatban egy hátra szaltóval leugrottam a deszkáról s megkapaszkodtam a leszálló talpakban, miközben a sikló keresztül száguldott a kopteren, megölve a bent tartózkodók nagy részét. Ezután élese megfordult, s alám lebegett. Ráugrottam, majd a pilótafülkéhez navigáltam, s a légdeszka gépfegyverének két sorozatával megöltem a pilótákat. A gép irányíthatatlanul a földbe csapódott. Több ellenfelet nem láttam, így hát a repülőtér felé száguldottam. Nem volt tovább maradásom, szüleim meghaltak, nem kötött ide már semmi, meg aztán menekülésem is sürgőssé vált, így hogy ilyen csúnyán elbántam üldözőimmel.
Családom, vagyis most már az én magánrepülőmnél már ott várt a pilóta és Samson, a lakáj, aki már gyerekkorom óta nekünk dolgozott.
Nem ismert meg, ezért le kellett vennem a sisakot. Másfél éve óta az első amit mondott a következő volt:
-Miért könnyes az úrfi szeme?- az idősekre jellemző, enyhén remegős hangja melegséggel töltötte el a szívem. Már csak ő maradt a családom.
-Majd elmesélem, de előbb induljunk.
Bepakoltam a siklót, majd mindketten leültünk, s a jet hajtású repülő útnak is indult.
Az úton Gotham felé ismét el kellett mesélnem mindent. Mikor szüleim halálához értem, zokogva törtem ki.
-Minden az én hibám! Minek mentem oda. –arcomat a kezembe temettem, de Samson gyengéden elhúzta előle.
-Nem a maga hibája úrfi. Szerette őket, s ezt ők is tudták. Biztos vagyok benne, hogy most egy szebb helyen vannak, és boldogok, mert még utoljára láthatták a fiukat.
A gondolat erőt adott nekem, s halványan az öreg komornyikra mosolyogtam. Végül megérkeztünk a legendás Gotham citybe. Sokat hallottam erről a helyről, a bűn városaként emlegették, bár állítólag az utóbbi időben sok különös igazságtevő tűnt fel. Szüleimnek volt egy lakása az egyik toronyház ötvenedik emeletén, oda költöztünk be. Hivatalosan halott voltam, s ily módon, mint megjelölt örökösnek, minden Samson nevén volt. Ez történetesen kapóra jött nekem, hiszen így személyazonosságom, sőt puszta létem is rejtve maradt. Kedvenc komornyikom is tudott célkitűzésemről, s örömmel fogadtam, hogy kész volt mindenben támogatni. Segített átalakítani a lakást, s a huszadik születésnapomat már egy teljesen kész főhadiszálláson ünnepeltük. Volt egy rejtett szoba, ahol a siklót és a felszerelést tartottam. Igaz a kiegészítőknek nem kellett sok hely, hiszen rakétáim már nem voltak, így jóformán csak a néhány láda hat milliméteres tölténynek kellett tároló. Az azonnali indíthatóság érdekében a tetőablakot átalakítottuk, hogy gombnyomásra kinyíljon, s így bármikor elrepülhessek.
Két évtized szenvedés után végre úgy éreztem itt az idő beteljesíteni a sorsomat. Ám a hősi lét nehezebb volt, mint hittem. Mindig ott lenni ahol kell, időben odaérni ezek mind szinte lehetetlen feladatnak tűntek, így az elkövetkező fél évben nagy üggyel bajjal alig néhány bűnesetet oldottam meg. Ez így nem mehetett tovább, de hamarosan rájöttem a megoldásra. Az én küldetésem nem a gaztevők elfogása, hanem azok megbüntetése. Új életszemléletem megvalósítása csakugyan könnyebb volt. Rengeteget néztem a híradót, temérdek hírportált olvastam s így kifigyeltem mikor szállítják a bűnűzőket és hova. Ezek után nem volt más dolgom, mint megtámadni a konvojokat, s végezni a rosszakkal. Sajnos ez sem volt egyszerű, hiszen sokszor rendőrök is megsebesültek az akciók során. Ennek hatására a hatóságok üldözni kezdtek, s magam is bűnűzővé váltam. Bár a civil lakosság nagy része elfogadott és egyetértett azzal amit teszek, mégis rá kellett jönnöm, a hősöknek nem kedvez az élet. Erre nem csak a város vezetőségének ellenséges magatartásának hatására jöttem rá, hanem az is közre játszott, hogy egy újfajta problémával kellett szembesülnöm, mely arra utalt, az égiek sem kedvelnek engem. Az akciók alatt sok esetben iszonyúan szúrni kezdett a szívem, s a végén sok alkalommal végig sem tudtam csinálni a büntető hadjáratokat. Nem volt más választásom, elmentem egy kardiológushoz. A doktor elmondta, hogy a szívem túl nagy terhelésnek van kitéve, és ha így folytatom, ne számítsak hosszú életre. Ezek után sok természet gyógyászhoz, kuruzslóhoz és szakorvoshoz elmentem még, s végül találtam is egy megfelelő gyógyszert. A szérum ritka volt, és drága, de működött. Sok kartonnyi ilyen ampullát vettem, melyek enyhítették a tüneteket, így ismét visszatérhettem a szokásos „hősies” tevékenységekhez.
Egy esős tavaszi estén szörnyű híradásra lettem figyelmes. Egy magukat Férgeknek nevező, három tagú bűnbanda túszul ejtett egy fiatal lányt. Mikor megláttam a túsz arcát, be kellett vennem néhány közönséges vérnyomás pirulát. A televízióban középiskolai szerelmet, a táncos páromat, Esthert mutatták. Soha olyan gyorsan nem vettem még fel a ruhát. Bár már megszoktam, most mégis felszisszentem, ahogy a ruha érzékelői belefúródtak a gerinccsatornámba, csatlakozva a központi idegrendszerhez. A sisakot már a légdeszkán lebegve vettem fel. Egyenesen a híradásban látott helyszínre, egy öreg gyártelepre repültem. Esther épp egy kémény peremén egyensúlyozott. A vaskos alkotmány falán a banda vezére kapaszkodott. Az enyémhez hasonló exoruhát viselt, bár az övé nem volt olyan elegáns. Fehéres páncéllemezek védték a robosztus gép öltözéket. Az egyik siló tetején a banda legundorítóbb tagja, kígyó tekergőzött. Ez a fiatalember tényleg úgy nézett ki, mint egy csúszómászó. Sárga szemei voltak, hátrasimított zsíros haja, és…és villás nyelve? Igen, villás nyelve volt, akár a sziszegő fenevadaknak. A harmadik gazfickó úgy nézett ki, mint egy pankrátor, de olyan izmai voltak, mint egy testépítőnek, aki túladagolta a szteroidokat. Sajnos a vezérre nem támadhattam szerelmem életének a kockázatása nélkül, így a második legveszélyesebbnek ítélt tagot vettem célba. A siklóból kilövődő plazma csík átégette a nagydarab bumburnyák rusnya testét. A bandavezér elrugaszkodott a kéménytől. Egy jat- pack segítségével lebegett.
-Öld meg a lányt!- szólt dühösen társának. A kígyó megindult. Vézna testével csakugyan úgy kapaszkodott fel a kéményen, mint egy boa.
Eközben a robot ruhás fő gonosz rám támadott. Jobb csuklójából egy rakétát lőtt ki, amit könnyűszerrel kikerültem. A gépágyúval viszonoztam a tüzet, de minden lövedék lepattant a páncéljáról. Szinte láttam, ahogy a halálfejet mintázó sisakja mögött kajánul vigyorog. Kivontam mindkét kardomat, s felé száguldottam. Az utolsó pillanatban irányt változtattam, s az egyik pengét a páncél gyengének tűnő nyaki hajlatába döftem. A fegyver hegye elcsúszott, s így támadásom sikertelen volt. Ellenfelem ismét egy rakétával próbálkozott, de megragadtam a kezét és felfele toltam, így a lövedék elszállt a csillagos ég felé, s magasan a fejünk fölött robbant fel. Sikolyt hallottam. Az a pondró már majdnem elérte Esthert. Cselekednem kellet. Összeszedtem minden erőmet, a siklóval lendületet vettem, s arcon ütöttem a páncélos böhömöt. Az öklöm még így a ruhán keresztül is sajgott, de elégedetten nyugtáztam, hogy ellenfelem is szédülten imbolyog. Ki használva az előnyömet a plazma fegyverrel célba vettem a páncél mellrészét, de közvetlenül a lövés előtti másodpercben erős fájdalom hasított a bal mellkasomba, így az ionizált gázfelhő a fehérruhás gonosztevő fölött repült el. Amaz már magához tért, s olyan erővel ütött meg, hogy lezuhantam a siklóról, egyenesen egy raktárépületre, átszakítva annak tetejét. Szerencsére ez fékezte a zuhanásom, de így is kegyetlenül megütöttem magam. Ellenfelem egyenesen a hasamra zuhant, melynek hatására majdnem kiköptem a tüdőmet, majd módszeresen ütlegelni kezdett vas öklével. A világ kezdett lassan elhomályosulni. De szívem hölgye ismét sikított, s a kötelesség tudat erőt adott. Nem törődve a szívemet hasogató fájdalommal, megragadtam a bandavezér lesújtó öklét, oldalra csavartam, s elrúgtam magamról. Ezután talpra szökkentem, s bár térdem megrogyott, mégis az érkező légdeszka felé ugrottam. Ám talpam sosem érte el a mágneses hevedereket, mert az exoruhás őrült megragadta a lábam és visszarántott. Kétségbe esetten nyúltam Esther után, mintha elérhetném. A lányt időközben elérte a kígyó, s csontos kezében egy kés pengéje villant. Ekkor a semmiből feltűnt egy kék ruhás idegen , aki repült, s magával ragadta a mocskos teremtményt. Többet nem láttam, mert ellenfelem a földbe verte a fejemet. Ismét felemelt, s le akart csapni, de ezúttal kezemmel kitámasztottam magam. Egy utolsó pillantást vetettem a férget ütlegelő idegenre, majd mindkét lábamat ellendítettem a talajtól, átkulcsoltam vele a vezér nyakát s megpördültem. Ellenfelem tehetetlen volt, s ő is átfordult, s hatalmas puffanással a földre esett. Fölé léptem, s egy csípőforgatással megerősített lefelé irányuló rúgással torkon talpaltam. Akármilyen jól védte a nyakpáncél, ettől eszméletlenül koppant a feje a padlón. Fel akartam ugrani a légdeszkára, ám hirtelen egy félholt kígyó- pondró esett a járművemre. Felpillantottam, s láttam ahogy a kékruhás piperkőc a karjaiban tartja Esthert. A lány átkarolta a nyakát s így repültek a gyár kerítésén kívülre. Felpattantam a siklómra s onnan figyeltem féltékeny pillantásokkal az eseményeket. Mikor talajt fogtak, szerelmem felhajtotta megmentője maszkját, s szájon csókolta. Gyűlölet áradt szét minden tagomban, kezemet ökölbe szorítottam, agyamba vér tódult, s meg sem hallottam, ahogy a sikló vészjelző berendezése jelez. A hatalmas beton cső telibe talált. Lezuhantam a siklóról, s földet éréskor még több métert gurultam. Exoruhás ellenfelem magához tért, s kemény ellentámadásba lendült. Alig bírtam hárítani a csapásait. Eközben az álszent jótevő ismét a magasba emelkedett, s felénk közeledett. A csata körül összeverődött tömeg, s Esther tapsolva bíztatták. A szépfiú elterelte a figyelmemet, így a böhöm egy jól irányzott csapásától egy ablakot áttörve visszarepültem abba a raktárépületbe, ahová pár perccel korábban lezuhantam. A kék szerkós ismeretlen zuhanórepülésben támadott, ám páncélos barátunk kihasználva lendületét egy csapással hatástalanította, majd megindult a tömeg felé. Szentül elhatározta, végez a lánnyal. A jat- packkel felrepült, kiemelte szerelmemet a döbbent csőcselékből s az egyik üzem belsejébe vitte. Nagy nehezen talpra álltam. Térdeim remegtek, szívem hevesen vert, s úgy fájt, hogy alig kaptam levegőt. Látásom is kezdett elhomályosodni. Ennek ellenére magamhoz hívtam a siklót, felugrottam rá, s követtem a gazfickót. Az ájult mű –hőssel nem törődtem. Bár hálás voltam, hogy megmentette Esthert, mégis irigy és féltékeny voltam rá, elvégre ő kapott csókot, nem én.
Az épületben, ahová szerelmemet vitték vasat olvasztottak. Az egyik forró fémmel teli üst fölött láncon lógva ott kapálózott a lány, akiért életem is feláldoztam volna. Mellette az egyik hídon ott állt a bandavezér, kezében egy kapcsolóval.
-Megvagy te hős! Mit szólsz hozzá, egy ártatlan civil halála szárad majd a te lelkeden.- bár beszédét torzította a sisak, hangja mégis ismerős volt valahonnan. Megnyomta a gombot, s a lány zuhanni kezdett a forró folyadék felé. A sikló hajtóműve felizzott ahogy teljes sebességgel kilőttem a lány felé. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, s letennem az egyik hídon. Megfordultam, s láttam, hogy ellenfelem ismét egy rakétát lő ki. Ellöktem Esthert, de én már nem tudtam elkerülni, a rakéta a ruhának csapódott és felrobbant. Kis erejű töltet volt ugyan, mégis lezuhantam a hídról s néhány csövön landoltam. Az őrült pszichopata egy pillanat alatt előttem termett, nyakamnál fogva felemelt s letépte rólam a sisakot. Esther döbbenten felkiáltott, s a gonosz is, mikor meglátta az arcomat, egy pillanatra habozott. Ezt kihasználva utasítottam a siklót, hogy támadjon. A légdeszka teljes sebességgel az őrült hátába vágódott, ellökve azt, s kiszabadítva engem. Mielőtt ellenfelem magához térhetett volna, elrugaszkodtam, s egy métert a levegőben szállva fejbe rúgtam. A gazember eldőlt, én pedig fölötte termettem, s magam is letéptem sisakját. Ezúttal rajtam volt a megdöbbenés sora. A páncélruhában egy régi ismerősöm, Carl volt. A fiú csak néhány évvel volt idősebb nálam, s még a karate eddzéseken ismertem meg. Rokona volt Esthernek, az unoka bátyja és szerelmem unoka nővére összeházasodtak. Most már értettem, miért pont Esthert akarta bántani. Carl arcára kiült undorító vigyora, majd a jobb karján lévő panelből előcsusszanó karpengével felém döfött. Oldalra léptem előle, megragadtam karját, s a hajlatba könyököltem, majd másik könyökömmel orrba vágtam. Amaz hátratántorodott, így időt nyertem, hogy felvegyem a kardomat, melyet már döfésre készen tartottam, mikor ismét betoppant a kék ruhás sarlatán. Arrogánsan félrelökött, amitől a kard egy vezetékbe szúródott. Ezután párszor állon vágta Cart, aki viszont utána egyetlen ütéssel több méterre elrepítette a pipogyát. Kihúztam kardomat a csőből majd odaszóltam a kábult homárnak.
-Menekítsd ki a lányt! Ezzel elbánok! –mutattam a páncélosra.
A kék szenny ismét karjaiba vette Esthert, s elrepült vele, de nem vitte ki, csak letette egy távolabbi párkányra. Eközben én Carl felé hajítottam a kardot, de csak figyelemelterelésből. Amaz kivédte a csapást, ám előlem nem tudott kitérni. A siklóval repültem felé, megragadtam a páncél gallérrészénél fogva, a magasba lendítettem s belehajítottam az egyik olvadt fémmel teli tartájba. Carl fájdalmasan felordított, majd lassan elmerült a fortyogó vasban. Ekkor elviselhetetlen fájdalom hatolt szívembe, s lezuhantam. Még láttam, ahogy a tengerszín maskarás semmirekellő kiviszi életem szerelmét, majd minden elsötétült. Néhány perccel később magamhoz tértem. Még mindig rosszul voltam, de már koránt sem annyira mint előbb. Támolyogva összeszedtem mindkét kardomat, majd felvettem a sisakot, s kirepültem a gyárból. Odakint a kék csótány éppen interjút adott a médiának. A riporterek szájtátva hallgatták a mű májer humbugját. Esthert sehol sem láttam, sajnos. Hazarepültem, ahol bevettem a gyógyszeremet, s Samson ellátta a sérüléseimet. Amíg lábadoztam, elhatároztam bosszút állok. Bosszút állok mindenkin, akinek különleges képessége van, legyen az jó fiú vagy gaztevő. Miközben lassan gyógyulgattam, öltözetem bal alkari paneljének tárolójába elrejtettem két tégely szívgyógyszert, hogy azokat magamba döfve kikerüljem az ehhez hasonló eseteket. A szer nem gyógyít ugyan meg, de harc közben magamba döfve enyhíti a tüneteket annyira, hogy ne ájuljak el. Sajnos a hatása csak pár percig tart, de legalább van időm felkészülni és nem a legrosszabb pillanatban ér a roham.
Óvatosan felkeltem az ágyból, s a széles ablakhoz léptem. Lenéztem a városra, miközben fejemben egy gondolat cikázott.
~Reszkessen minden „mutáns”, legyen az hős vagy gazfickó, úgyis elpusztul~



Képesség: hatszor erősebb egy átlagos embernél. Reflexeit genetikai úton tökéletesítették. Képességeit kiegészíti egy speciális öltözék, mely biomechanikus izmokkal van ellátva. Az öltözék külső része két anyagból áll. Egy ultra rugalmas kompozit szövetből, mely a kevlárhoz hasonlóan golyóálló, ám azzal ellentétben itt nem sűrű szövése véd, hanem rugalmassága, mely elnyeli a becsapódás erejét. A létfontosságú szerveket egy speciális kerámia védi is, mely annál keményebb, minél nagyobb erő behatás éri.




A hozzászólást Glador összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 02, 2010 11:56 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Batman
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 1162
Join date : 2010. May. 03.
Age : 26
Tartózkodási hely : Mindenhol egyszerre.

TémanyitásTárgy: Re: Amadeus Osborn   Csüt. Dec. 02, 2010 7:52 am

Üdvözöllek az oldalon!

Az előtörténet mennyiségével, és minőségével egyaránt meg vagyok elégedve, nekem tetszik, ezért nem is tudnék nagyon mibe belekötni, csupán egyetlen dologba. A fajod nem lehet ember, mivel kísérlet során fizikai erőd, és reflexeid növekedtek, ezért genetikailag módosult ember a "rangod". Ezen kívül nincs hiba, az előtörténetet elfogadom, és +3 kredittel jutalmazom.

(Kérlek ne felejtsd el, hogy a páncél, a röpdeszka, és a kard egyaránt kreditbe kerül, ha magadnál akarod azokat tartani.)



Mesélő fő karakter: Batman - Mesélő szín: Oliva
Tömeg kaland: Denevérakták - A veretlen
Aktuális korszak kaland: nincs
Kövesd figyelemmel a híreket!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://dccomicsfrpg.hungarianforum.net
 
Amadeus Osborn
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Amadeus Osborn

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Adattár :: Előtörténetek-
Ugrás: